Kárpótlásként meg íme életem eddigi leghosszabb része! Remélem tetszeni is fog, és várom a véleményeket az.... egészről!
A szobámban voltunk. Megalázó csend töltötte be a helység minden szegletét. Max a nemlétező összes dühével a padlót bámulva járkált körbe-körbe. Keze ökölbe szorítva remegett néha miközben motyogott valamit magában. Sűrűn nyelt. Én meg csak ültem a fotelomban, és a csuklómat dörzsölgetve néztem néha a szemébe, majd a szőnyegre. Gondolkodtam, felvázoltam magamban minden létező lehetőséget, amivel megszüntethettem volna ezt a számomra rettenetesen aggasztó némaságot. Köztük minden egyes mentegetőzési, téma elterelési, magyarázkodási tervet, de egybe sem mertem belekezdeni. Csak ültem, és vártam... Egyszer csak Max odajött hozzám, leguggolt előttem, és a térdeimre tette kezeit. Mélyen a szemembe nézett, majd megszólalt.
- Elmeséled nekem, ki ez?
- A helyzet az..., hogy fogalmam sincs- mondtam az igazat, azzal a fülem mögé simítottam egyik tincsem.
- Ezt nem mondhatod komolyan...- pattant föl, és tett még egy kört a szobában, majd újra felvette előző helyzetét- Akkor azt magyarázd el, hogy honnan ismer téged!
- Sajnos... erre sem tudom a választ...- hajtottam le a fejem, és rájöttem, hogy ezt valóban elég nehéz elhinni. Az ember azt hinné, falazok neki.
- Akkor szólj, ha még is szeretnéd megosztani velem- morogta csüggedten, majd kiment a szobámból, és nagy erővel becsapta az ajtóm. Szegény ajtó... sok csapkodást kapott...
Erőtlenül néztem utána, majd levetettem magam az ágyamra. Könnyezni kezdtem, ismét Max miatt. Csak sajnos ez egyáltalán nem olyan könny volt, mint a koncerten, ki a boldogságtól kikívánkozik az ember szeméből, hogy örömében táncra perdüljön az alany szemhéján. Ez olyan könnycsepp, mely a szomorúságtól fáradtan feladja a kapaszkodást, és megadóan gördül le az arcomon. Az ilyet követik többen: sok, sós vizű öngyilkos jelölt, akik úgy döntöttek nem küzdenek tovább. Ha ők, a remény lecsapódott formájában távoznak, akkor lelhet az ember lelke egy kis megnyugvást. Ezen a lassú, fájdalmas folyamaton én is átmentem. Kimerített. Akárhogy próbáltam gondolkozni, hogy mit tegyek, semmi használható ötlet nem jutott az eszembe. És mint egy robot, töltés után felkeltem az ágyamról, mely könnyekkel áztatott maradt, majd kimasíroztam a konyha részlegbe egy papír zsebkendő után kutatva. Mire nagyjából túltettem magam a dolgon, már este hat volt. Utórengés vagy nem volt addig, vagy elsiklottam felette belefeledkezve bánatomba. Az volt a tervem, hogy veszek egy zuhanyt, aztán megírom a házi feladatom, és már nem mozdulok ki szobámból a holnapi tanításig. Miközben ruháimat hámoztam volna le magamról, a pulcsim zsebéből egy cédula slisszant ki. Utána kaptam, hogy szemügyre vegyem, mit is felejtettem az általában ideiglenes szemetesnek használt zsebemben. A kis cetlin ennyi állt: "Amúgy a nevem Andrew, de nyugodtan szólíthatsz Shadow-nak is, ha azt jobban szereted."- meglepetten álltam a papírt bámulva. "Ez meg honnan tudja, hogy így becézem???!"- ráztam meg a fejem, majd kicsit ijedten néztem szét a szobában, vajon akkor is figyelt-e. Megfordítottam a kis papír fecnit. A hátoldalára ennyi volt írva: "Vacsora ott, ahol először láttál meg. Ma, fél hétkor. Ne késs!"- na ennél a résznél már leesett az állam, és csak guvadtam arra a lapra. "Még parancsolgat is???! Na ez azért már túlzás!"- szögeztem le magamnak, de mit volt mit tenni: összekaptam magam, és elindultam arra a vacsorára.
Kiértem a ligetbe. Fagyos hideg volt, a hó térdig ért, és picit akkor is fehér pelyhek képében szállingózott. Gyönyörű látvány lett volna, ha szívemben nincsen éppen akkor olyan mértékű harag Shadow irányába, hogy dühömben egy jó nagyot rúgtam az egyik hóbuckába, ami meglehetősen rossz döntés volt, ugyan is a hóréteg alatt erős jégtömb volt, így felkaptam a lábam, és fogaimat összeszorítva pattogtam párat, majd beleestem a hóba. Elegem volt az egészből. Vászonkabátom átázott, így vizesen, havasan, lucskosan caplattam arra, amerre először találkoztunk. Majd' megfagytam, de gondolataimban már teljesen megterveztem, hogyan ordítom majd le a fejét.
Odakanyarodtam, ahol először találkoztunk, majd szép lassan szembesültem azzal, hogy a kis simlis átvert.
- Vak vagy?- kiáltott le egy éles, mély hang valahonnan a fejem fölül.
- Andrew?- kaptam fel tekintetem, hogy megtaláljam azt a károgó varjút, aki hólavinákat zúdított a magasból egyenesen a fejemre, amit kezdtem megelégelni.
- Találd ki!- üvöltötte, majd ledobott egy kötéllétrát. Szó nélkül felvánszorogtam a fa sűrű, hólepte gallyai közé. Egyszerre megpillantottam egy kis összetákolt, kicsikét huzatos, de amúgy nagyon aranyos kuckót, aminek ajtó- és ablaknyílásán egy rongy funkcionált szigetelésként. Shadow sehol sem volt, így kizárásos alapon a kuckóban tartózkodott. A házikó tetején egy zászlórúd ácsorgott lobogó nélkül. A függönyök kalimpálva lengedeztek, hol ki, hol be, vadul. Érezhetően erősebb volt a szél, mint a talajon, én pedig egyre inkább éreztem magam jégkockának, mintsem hús-vér embernek. Csörömpölést hallottam a bunkerből, így (és mivel vacogtam) bemásztam a léha tákolmányba.
- Tudod már, ki vagyok?- kérdezte ő lágyabb, halkabb hangon. Én bólintottam, miközben erősen azon voltam, hogy valahogy megszüntessem azt a "vérpezsdítő" remegésemet.
- Na várjál, mindjárt kihűlsz itt nekem...- mondta, kicsit mérgelődve, majd aggódó pillantásokkal kísérve mozdulatát, egy sötétkék pulcsit borított a vállamra, és erősen megdörzsölt. Én némán vártam a további fejleményeket, miközben kezdtem felolvadni. A kis szobában, középen egy asztal helyezkedett el, amin egy félig leégett gyertya ácsorgott magányosan. Az asztal mellet két oldalt ütött-kopott székek húzódtak meg, amik jobban hasonlítottak egy egyszerű sámlihoz. Végül a szoba végében egy recsegő íróasztal előtte egy háromlábú székkel, és egy, a többi tárgyat jóval túlszárnyaló hatalmas, a körülményekhez képest elég tiszta ládikó díszelgett. Andrew előkapott a nadrágzsebéből egy félig üres, oldalán a koromtól fekete gyufás dobozt, majd egy szállal lángra lobbantotta az asztalon kuksoló gyertyát. A pislákoló fény, mely a maga módján meleget is biztosított, csalogató volt ugyan, de én még is csak azért jöttem, hogy komolyan megmondjam neki a magamét. Bár ez akkor nagyon nem akaródzott...
- Vacsorázni hívtál...- kezdtem volna mondandómat, de ő már az első szusszanásomnál közbe vágott a saját kis mondókájával.
- Igen, arra- mosolygott.
- De hol van az étel?- ráncoltam össze szemöldököm félretéve eddigi kifecsegni kívánt, és eléggé sürgető problémámat.
- Azt hittem megint hozol kis kosarat- tette fel értetlenkedve kezeit. Ha beszédről volt szó, verhetetlen alaknak bizonyult. Pedig soha sem mondott többet a kelleténél.
- Ha így állunk, akkor ma nem eszünk- próbálkoztam visszavágni, de valahogy képtelenség volt neki bármit is mondani, amikor olyan égetően nézett rám beesett, sötétbarna szemeivel. Csak tudtam volna, miért kínzott ezzel.
- Nyugodj meg, gondoltam, hogy rossz a memóriád, ezért én is pakoltam valamit a biztonság kedvéért- dünnyögte magabiztosan, öntelt vigyorral arcán.
- Csak nem...- elegem volt az ízléstelen humorából. Minden egyes szóval közelebb kerültem a teljes elmeelborulásig, ami nekem személy szerint nem esett volna valami jól.
- De, de!- mosolygott, és az asztalra helyezett egy kis bejglit, valamint egy adag gőzölgő teát. Meglepetten néztem a meleg ételeket. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogyan maradtak olyan hőmérsékleten, mikor ott egy árva mikró sem volt.
Nekiláttunk az evésnek. Ő nem zavartatva magát bámulta, ahogy eszem. Én egyszer-kétszer néztem csak a szemébe, de az is olyan nyílt volt, hogy azonnal elkaptam róla tekintetemet. Nem tetszett, hogy olyan mélyen néz a szemeimbe. Valahogy idegen volt még nekem az, hogy bárki is átlásson a a két látásra használatos érzékszervemen.. Így csak ettem, bár minden szemhunyásnyi másodperc is idegtépő volt. Kínos csendben, ráadásul az ő szemeivel szemben várni a sortüzet, valahogy nyugtalanító érzést keltett. A szívem gyorsan vert. Úgy éreztem, ha nem tűnök el minél hamarabb, szívrohamot fogok kapni, jobb esetben maximum elájulok.
Befejeztem a vacsorát, gyorsan felpattantam, és távozni próbáltam.
- Köszönöm a vacsorát, azt hiszem, már mennem kéne...- dadogtam döcögősen. Felálltam a székemről, majd kapkodva a függönyhöz kaptam, mikor ő végre rám szólt. Addig minden mozdulatomat végtelen nyugalommal követte végig szemével, hátát a falnak támasztva, karba tett kézzel, fél lábon egyensúlyozva.
- A pulcsimat magaddal viszed?- lökte el magát a faltól, azzal a felhúzott, csodálkozó szemöldökével, majd, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy levegyem a kardigánt, ő felhúzta rajtam a cipzárt, majd csak úgy otthagyva engem kibattyogott a kuckóból.
Döbbenten bámultam egy darabig magam elé, de rövid időn belül rájöttem, hogy utána kellene mennem. Sietve kioldalogtam a kunyhóból, és amint körülnéztem Shadow után kutatva az ágon, hirtelen egy fagyos hógolyó landolt a nyakam tövében, amitől rögvest kirohantam volna a világból (remélve, hogy ott melegebb időjárás van...). Eszeveszetten másztam, néhol ugrottam, végül estem le a hatalmasnak számító fáról, majd feltápászkodva vettem csak észre őt.
- Mi vagyok én? Célpont?- néztem rá játékos halovány mosollyal az arcomon.
- Akár...- kuncogott, majd még egy kísérletet tett egy mozgó célpont eltalálására, aki még szép, hogy én voltam.
- Azt már nem!- nevettem. Elugrottam a "lövedéke" elől, és azzal már kezdtem is gyártani a saját ágyúgolyóimat.
Hatalmasat hó csatáztunk, egészen sötétedésig, más szóval a teljes végkimerülésig. Andrew... Megtanultam végre a nevén szólítani, habár sokszor ragaszkodott a Shadow-hoz. Azt mondta, illik rá, és, hogy jobb nevet még az anyja sem adhatott volna neki. A nap vége felé fáradtan adtam vissza neki csapzott pulcsiját, ami alatt már elég száraz volt belülről a kabátom.
Éjszaka forgolódva gondolkodtam, törtem a fejem, hogy ki lehet ő? Miért van itt? Miért nem látom soha órákon, vagy éppen, miért érdekli minden, ami velem történik? És legfőképpen: Miért puszilt meg? Túl sok volt a fejemben zúgó miért. Úgy döntöttem, legközelebb valóban nincs kegyelem, tudni akartam róla a valós igazat, bármi is az, és akármi az ár!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése