Crystal Gimi

Crystal Gimi
(A képre kattintva Aventisz többi művét is elérheted!)

2015. április 6., hétfő

Az idő rohamosan vágtázott előre...

Sziasztok!
Úgy érzem, hoztam nektek egy igazán izgalmas részt! :3 Remélem tetszeni fog, és mindenképpen kérek rá kritikát! Ebben a részben kicsit felpörgetjük az időt, és ugrunk párat, de remélem érthető lesz! Jó olvasást, és ha van időtök, nézzetek be a másik blogomba is! Oda is ma raktam ki új részt!^^

Az elkövetkező időkben rendszeresen kaptam leveleket a titkos idegentől. Minden egyes csütörtök délután amikor hazaérkeztem a karateórámról egy illatosított levelet találtam az ajtó alatt átcsúsztatva. Mindig különböző illatanyagokkal volt befüstölve a papír. Az első ötben mind ugyan az állt, mint a legelső levélben. Annyit nézegettem őket, amíg lassan én is elég gyorsan megtanultam Ceasar-féle titkos írást fejteni. A többit már nem bontottam fel, csak vártam őket. Max észre is vette, hogy karate után mindig izgatottan siettem a szobámba, vajon megint kaptam-e tőle üzenetet. Egy hétre egyszer lebetegedtem, és megpróbáltam meglesni őt, amint bedobja nekem a papírlapot. Az egyik pillanatban egy slisszanás hangja, és a levél már a kezemben is volt. Gyorsan kitörtem az ajtót, de sehol senkit sem találtam. Idővel elneveztem őt Shadow-nak, hiszen olyan volt, mint az árnyék. Krisztinek is beszéltem róla később, aki óva intett a vele való találkozástól. Azt mondta, olyan, mintha a szeretőm lenne. Én csak elhessegettem a témát, és győzködtem magam, hogy ez nem igaz. Az őszi szünetben beiratkoztam egy rajz tanfolyamra, ami viszonylag gyógyír volt a túlzott levelezésmániámra.

Idő közben sok minden más is történt. Többek között miután Melindát kiengedték a lábadozóból, aznap reggel pont egymás mellett volt a termünk. Ahogy megláttam, hogy teljesen felépült, kettős érzés fogott el: egyrészt, nem igazán akartam látni, ahogy nap, mint nap ellibeg mellettem, és fejbe csap tökéletes, fényes fürtjeivel, másrészt viszont tudtam, hogy Max nagyon szereti a húgát, és így ez kissé lecsillapított. Amikor egymás mellett haladtunk el viszont egy pillanatra lelassított, és mosolyogva rám köszönt, majd hátradobta dús haját, anélkül, hogy fejbe billentett volna vele engem, és tovább ment. Akkor úgy éreztem kicsit megbékélhetett velem, de még mindig önmaga maradt. Ám különös módon... ez egyáltalán nem zavart!
Max-el sokszor jártunk el túrázni a Larry által tervezett hegyi útvonalon. Sokszor letértünk viszont a kijelölt útról. Ennek két oka volt: 1. Egyikünk se tudott se térképet olvasni, sem tájékozódni, 2. Néha a szinte megmászhatatlan, sikamlós sziklákon könnyebbnek tűnt a haladás, mint kacskaringós utakon hosszakat gyalogolni. Ezekből következett, hogy szinte folyamatosan elvesztünk, de annál jobban élveztük. Legtöbbször Félix és Kriszti is kijöttek velünk, de ők inkább új utakat tervezgettek, térképeket rajzoltak a mi beszámolóink alapján. Két tipikus agytröszt. És az érzés, amikor egymást túlszárnyalva agyalnak számunkra érthetetlen hablatyokról, az felbecsülhetetlen. Ilyenkor Max-el nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk...
Az idő azonban rohamosan vágtázott előre, mint valami vonat, mely hirtelen fejünkre hideg, fagyos telet hozott. Évek óta nem volt akkora hó, mint azon a télen. Legalább is a suli körül, valami eszméletlen hűvös volt. A hó a derekunkig ért. Minden pontosan olyan volt, mint azelőtt: a levelek záporoztak, Melinda... már amikor..., kedves volt..., a rajztanfolyamon pedig egyre jobb eredményeket értem el. A tanárnő már be akarta küldeni egy rajzomat valami versenyre, de nem hagytam! Azt már nem, hogy mindenki hibákat keressen rajtuk, azt nem engedhettem! Egyik este, rajztanfolyamról hazajövet újra megtörtént az, ami az első napomon: az iskolában földrengés volt. A talaj, a plafon, és minden, ami körülöttem volt rázkódni kezdett, majd a lámpák izzói is kezdtek néhányan befuccsolni. Ideges karcsapásokkal próbáltam megtartani az egyensúlyom, ami persze nem sikerült, így a padlón landoltam. Minden olyan bizonytalan volt, mintha nem is stabil talajon álltam volna. Na jó, stabil az tényleg nem volt, akkor már instabil! Kezeim a tarkóm felett kulcsoltam össze, és vártam. Az idő már majd, hogy nem egy örökkévalóság volt, amíg a rengés alábbhagyott. Azt is alig vettem észre, mert a fejem továbbra is zsongott.Mikor már a falak nyugodtabbak lettek, én még mindig egy szekrény mellé kuporodva remegtem. Nagy léptekkel Oszkár sietett felém, akinek valamennyire sikerülhetett megtámasztania magát. Két erőtlen taslit kevert le nekem, majd megrázogatott és azt mondta:
- Magával minden rendben?- igen, a magázása továbbra is a régi volt, de ez olyan szerethető volt benne. Párat köhögtem, majd egy fejrázással jeleztem, hogy rendben vagyok. Segített feltápászkodni, majd parancsolóan a szobámba küldött. Már felkészültem az utórengésre, de mikor befordultam a szobák felé vezető folyosóra, valaki berántott az egyik terembe. Fogása erős, magabiztos volt. Idegesen kapálózni kezdtem, és csak mikor végre szemtől szembe kerültem vele vettem észre, hogy Shadow "fogott el". Meglepetten ráncoltam össze a homlokom előtte. Ő sugárzó szemekkel nézett rám, egyenletesen vette a levegőt. Kínos csend állt be köztünk, és mindenhol máshol. A többiek már az utórengést várták. Legszívesebben én is azt tettem volna, valahol a szobám sarkában, EGYEDÜL! Mérgesen dobbantottam egyet, és egy jó nagy ütést mértem a combomra.
- Mit akarsz?- tettem fel kérdésem gondolkodás nélkül. Ő volt az egyetlen, akivel ha beszéltem (ami elég ritka eset volt) nem terveztem meg előre a mondandómat, csak nyíltan a szemébe vágtam. Ő meg mindig csak mosolygott!
- Hiszen te akartál velem találkozni- lépett közelebb önelégült arckifejezést vágva.
- Én? Dehogy akartam! Te megvesztél!- egyet a levegőbe csaptam, majd hátat fordítottam neki.
- Akkor talán azért várod így a leveleimet, hogy minél gyorsabban kidobhasd?- került újra szemem elé. Karba tettem kezeimet, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, hozzátette:- És nem mondhatod, hogy válaszra sem méltatsz. Azt már egyszer elsütötted- idegtépően viselkedett. A puszta jelenléte is majd' megőrjített.
- Nem tudsz rólam te semmit se!- rivalltam rá, majd hátráltam pár lépést.
- Ez tévedés. Jobban ismerlek téged, mint bárki ebben az iskolában- folytatta ritmusos, nyugodt hangon.
- Ezt kétlem- lépett be a terembe Max. Én csak álltam és néztem a két fiúra. Max arca végtelen dühöt, míg az ismeretlené magabiztosságot sugallt. Nem tetszett nekem ez a felállás, így jobbnak láttam, ha véget vetek ennek a beszélgetésnek.
- Max!- fogtam meg ökölbe szorított kezét, de ő elrántotta- Max, menjünk!- szóltam rá, majd lehajtott fejjel megvártam, hogy egy nagy megadó sóhajtás után kövessen...

4 megjegyzés:

  1. Sziaa!!! :)
    Elolvastam amit eddig írtál és nagyon tetszik!! :) hozd mi hamarabb :)
    A design nagyon jó nekem tetszik :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) A design új, azért jó! :)) Sietek! ;)

      Törlés
  2. :D ennyi... dem tudok mit mondani csak annyit hogy eszmêletlenül jó! :D Siess!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oké, oké, azon vagyok! :3 Köszönöm! ^^

      Törlés

Szablon wykonany przez Jill