Crystal Gimi

Crystal Gimi
(A képre kattintva Aventisz többi művét is elérheted!)

2015. március 15., vasárnap

Zene füleimnek...

Sziasztok! Bocsánat, hogy egész februárban semmi életjelet nem adtam, tudjátok a suli, a sok verseny, stb..., de visszatértem! Késő este van ugyan, de úgy döntöttem, megfogadom egy barátnőm tanácsát, aki mindig segít nekem az írásban, és támogat! Sokat veszekszünk, de azt hiszem legtöbbször igaza van... Műveiről itt olvashattok! Mindenesetre, most elindulok egy új nézőpontból! Nem lesz minden rózsaszín, ahogy eddig volt,  Azt hiszem kezdem életre kelteni a sztorit, és ezt muszáj nektek leírnom, úgyhogy nem is húzom tovább az időt! Ha tetszik, ha nem, mondjatok róla valamit! Jó olvasást! ;)
Másnap reggel a szokásos képzeletbeli lestámat követve keltem. Valami más volt, de mégis ugyan az. Különös felismerés a torz valóságról, ami boldogító keserűséget visz az életbe. Én sem nagyon értem, mire gondolhattam, mit érezhettem, de egészen biztos, hogy azt igen, amit az imént a papírra vetettem. Tág pupillákkal álltam fel az ágyamról, szemembe kék felhők úsztak, így pár pillanatra megvakultam, és jóleső szédüléssel tántorogtam a konyha felé.
 Mámoros hangulatomból Lucky vonítása kergetett ki. Nagyokat pislogva meredtem a pici fehér kutyusra, aki a földön fekve nyaldosta a padlót. Szemöldökömet idétlenül ráncolva térdeltem le mellé. Szerencsétlen, bizonyára ki akarhatott menni. Lassan egy hete volt, hogy velem élt, és azóta egyáltalán nem cibáltam ki a szabadba. Megvakargattam zsíros hajam tövét: "Egy kis szabályszegés nem árthat..."- gondoltam kábult szemekkel meredve Luckyra.
 Egyszerre csak valaki kopogott. Elmosolyodtam a hirtelen halk kopogást hallva, majd fejben hátba veregettem magam, hogy milyen sokat fejlődtem, már azt is meghallom. Persze addig sem a fülemmel volt baj, csak a figyelmemmel, de ez a hirtelen nagy figyelem minden felé kezdett kellemetlen lenni. Így már nem tűnt olyan gondtalannak sem az élet, mint előző nap. Rá kellett jönnöm, hogy soha többé nem lesz nyugtom, csak békém, ebben a folyton nyüzsgő világban. Az ajtóhoz siettem. Már fel voltam öltözve egy csinos narancs színű kockás ing volt rajtam, és egy csillogó farmer gatya. Az ajtóban egy idegen állt, legalább is én addig egész biztos nem láttam.
- Szia- köszönt az idegen. Volt nekem már előtte is elég bajom, mit akar?- morogtam magamban, de azért elmosolyodtam, és visszaköszöntem:
- Jó reggelt!
- Bocs a zavarásért, de nem tudnád megmondani ki az a Flóra... Rekedt... akarom mondani, Lett Flóra?- még nagyobb szemekkel meredtem a nálam fél fejel magasabb mutáló hangú srácra. Ő mélyen lefelé nézett. Tiszta tekintetével próbálta elkerülni szúrós szememmel az összetűzést. Nagy levegőt vettem, majd lassan megszólaltam.
- Hát... ha tényleg őt keresed, már megtaláltad...- dadogtam. Nem értettem miért keresett, és, hogy egyáltalán ki volt ez...
- Akkor tessék - turkált elő zsebéből egy borítékot - ez egy meghívó.
- Milyen meghívó?- forgattam a levelet a kezemben.
- Hát egy csapatverseny...- magyarázta a srác.
- Á értem...- beszéltem egyre bátrabban- És milyen tárgyból?
- Azt hiszem logika és fogalmazásféle...- gondolkodott. Szemei mélyen voltak, és körülbelül fél fejjel lehetett magasabb nálam.
- Értem. Köszönöm- rendeztem le gyorsan, majd rácsaptam az ajtót.
Bent fogtam magam, és hosszú, ápolatlan körmeimmel kezdtem feltépni a borítékot. Egyáltalán nem volta rajta sem írs, sem bélyeg, se SEMMI. Kinyitottam, és egy hosszú fehér lap esett ki belőle... Valami zagyvaság volt beleírva, meg egy kártya, amin három számjegy állt: 314... Komolyan kicsit kiborultam, hogy ez egy vicc, vagy mi, mindenesetre becsúsztattam a tatyóm zsebébe.
- Kriszti!!- visítoztam barátnőmnek, mikor rájöttem, hogy mekkora szamár vagyok, hisz nem hallhatja mint mondok neki. Végül elé álltam, és idegbeteg módon csapkodni kezdtem a szeme előtt. Ő felnézett a könyvből, amit olvasott, és kedvesen rám mosolygott. Én izgalmamban kitéptem a könyvet a kezéből, és helyébe gyorsan odanyomtam a különös papírt.  Kriszti értetlenül nézett rám, majd a papírra, végül gondolkodva körbe-körbe kezdett nyargalászni. Nem volt az a fajta pánikolós típus, amilyen én. Megforgattam a szemem, majd leültem az egyik padra, és néztem a "gondolkodó művészt" Kriszti egyszer csak megállt, felcsillant a szeme, és odarohant mellém. A betűkre mutatva ezt mondta:
- Titkos írás! Más nem volt a levélben?
- Most hogy mondod...- szedtem elő a kis kártyát- Ez!
Kriszti gondosan írogatni kezdett a lap sarkába, és a szöveg alá kezdte leírni a valódi jelentését. Kicsit arrébb ült, hogy én csak a végkifejletet láthassam, majd egyszer csak nevetgélve rám kacsintott.
- Ceasar féle kódolt írás- magyarázta- egymás után leírjuk ezt a három számot a betűk alá, és annyival kell hátraszámolni az abc-ben, és kijön a valódi betű.
- És mit ír??- siettettem, mert nem nagyon érdekelt az a sok katyvasz, amit magyarázott, úgyse értettem.
- Hol a víz a mélybe zúdul...
  Könnycseppem a földre csordul.
  Áldó égi kék szemek,
  Vágtázó fellegek!
  Láttam a lányt,
  Kit szívem rég várt.
  Övé a sorsom,
  Találkozzunk este hatkor!- olvasta Kriszti. Látszott, hogy szinte beleborzongott a különös üzenetbe.
- Hát ilyet...- nevettem el magam kínomban.
- Itt valami nem stimmel...- suttogta Kriszti elcsukló hangon. Furcsa volt. Ilyet azelőtt sose csinált, akkor meg hirtelen így reagál. "Féltékeny?"- tanakodtam, de ezt a felhőt hamar elhessegettem. "Nem, Krisztinek megérzései szoktak lenni, nem féltékenységi rohamai!"- győzködtem magam, de a levél csábítóan hangzott. "Mi van, ha Max írta? Akkor ott kell lennem!"- győztem meg magam, pedig valójában nekem is rossz sejtelmeim támadtak, de kíváncsiságom ismét győzött.
A nap további részében nem beszéltem Krisztivel, hisz elmondtam neki, hogy elmegyek a találkozóra. Azután az órák alatt, sőt még szünetben is végig engem szuggerált.  Mintha aggódott volna értem. Látszott rajta, hogy bántja, az, hogy nem hallgattam rá. Különös viselkedése egyre aggasztóbbá, és kellemetlenebbé vált számomra. Alig vártam, hogy végre kikerüljek szúró szeme kereszttüzéből. Akármennyi figyelmeztető jel is volt, akármennyire gondoltam rossznak magam is a találkozót, mégsem hagytam,  hogy bárki is eltérítsen.
Elérkezett az öt óra. Péntek volt, én pedig egyre fáradtabban próbáltam elütni az időt. Úgy döntöttem, sétálok egyet a még akkor is szokatlanul nyüzsgő folyosón. Megint egyre hidegebb lett. Hasonlított az első napomhoz, amikor megijedtem a takarítószertártól.. Elmosolyodtam gyávaságomon. Egyszer csak egy erős kar berántott az egyik terembe, számat leszorította, hogy ne sikítsak. Pár mérges rángatózásom után, és miután az illető lábára léptem, ő eleresztett.
- Max, te mégis mit képzelsz?!- rivalltam rá idegbetegen Maxra, aki az imént berántott a terembe.
- Bocsáss meg,- emelte fel kezét, ezzel jelezve felém, hogy megadta magát- de valahogy muszáj volt magammal rángatnom téged.
- Na és hova?- tettem fel még mindig megvetést színlelve kérdésem, ugyanis kíváncsi lettem, mit akart.
- Hát.. ahova vinni akartalak, oda csak egy módon juthatsz el...- egyre izgatottabb lettem, ugyanakkor próbáltam higgadt maradni- Bevállalod?- kérdezte, majd közelebb húzott magához...
... Lassan megérkeztünk egy még annál is sötétebb helyre, mint amit egyáltalán azon a kendőn keresztül láthattam, amit a teremben kötött a szememre. Bevállaltam... Szuper humora volt komolyan, de az a fura humor néha irtózatosan idegtépő tudott lenni!
- Most már leveheted a kendőt!- szólt egy másik hang, majd valaki lerántotta szememről a takarást. Az a valaki Larry volt, bár még akkor is félhomály volt, épp, hogy megismertem. Az alagsorban voltunk, és akármerre néztem, nem tudtam kiszúrni Max-et. Egy pillanatban felgyúlt néhány reflektor, és a színpadra világítottak. A felreppenő porban megállt a fény, amitől kisebb fényhasábok rajzolódtak ki a levegőben. Varázslata rabul ejtett. Nem foglalkoztam a színpaddal, sem azzal, hogy kire céloznak a lágy reflektorsugarak. Körbenéztem. Akkorra már Larry sem állt mellettem. Picit megszeppentem, majd két ismerős hang ütötte meg a fülemet: a színpadra pillantottam, ahol Larry és Max énekeltek. Max gitározott, Larry itt-ott dobolt egy kicsit. Szívetmelengető hangjuk volt, mely az egész termet betöltötte. Ezt a két számot énekelték:

Hangjuk mindennél nyugtatóbb volt. Max teljesen nekem énekelt, végig görcsösen a szemembe nézett, ami egy ideig jól esett, később kezdett kicsit megijeszteni. Néha Larry-re néztem, aki elmélyülten, csukott szemmel énekelt, és dobolt végig.
Amint a második számnak vége lett, Max egy percre lemerevedett, és tátott szájjal állt a mikrofon előtt, aztán leugrott a színpadról, és felém kezdett rohanni. Átölelt, felemelt és a levegőben megpörgetett. Beleszagoltam ütött-kopott zakójába. Annyira megrendített az esemény, hogy még egy könnycseppet is ki kellett törölnöm a szememből. Fiú előtt sose sírtam. Nem engedhettem a büszkeségemből. Gyöngyöző szemekkel néztem narancs színű haját, amibe beletúrtam, majd közelebb hajoltam hozzá.
- Ez nagyon szép volt... köszönöm...- súgtam a fülébe meghatva. Ő engedett a szorításból, rám nézett utána Larry-re és megint rám.
- Larry azért vállalta be, hogy ne haragudjak rá, amiért elrontotta az ebédünket- nevetett rám, kezdte visszanyerni lazaságát. ilyennek azelőtt sose láttam. Különleges személyiség volt, meghiszem azt!
A koncert után már indultam volna haza, amikor bevillant a fejembe a levél. Egy percre megálltam mérlegelni, de végül arra gondoltam, próba szerencse, és elindultam a liget felé! A vers ugyanis valami vízesést emlegetett...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szablon wykonany przez Jill