Másnap reggel újult erővel keltem. Első dolgom Max megkeresése volt. Kirontottam a szobámból, és megrohamoztam a középső utat. Nagy meglepetésemre Kriszti nem volt a szekrényeknél, mint tegnap, vagy azelőtt. Kicsit megdöbbentem, de vállat vonva tovább siettem. Max valahogy sehol sem akart felbukkanni. Láttam sok idegen gyereket, de egyiknek se volt narancsszínű haja. A folyosó végén csak a takarító szertár állt, de oda valamiért nem akaródzott bemennem. A szertár mellet volt egy pad, amire szépen lehuppantam és elkezdtem tűnődni: Hol lehet Max? Na és Kriszti? És még is mi a csudáért van ilyen hideg?- minderre persze nem kaptam választ. Nagy gondolkodásomban észre se vettem, hogy a folyosó vége, ahol vagyok teljesen kihalt környék, innen ugyanis nem nyílt tanterem, se átjáró, se más. Kizárólag ez a kis kék szertár áll itt, amiből egy seprű áll ki. Egyre hidegebb és hidegebb lett. Lassan úgy döntöttem, meg keresem Félixet, mert errefelé jövet láttam. Pont mellettem szaladt el, és pont az ellenkező irányba. Nagyon jó kedve volt. Valami fehér köpeny volt rajta, amit ha rohant, felkapott a szél. Irtó kedves mosolyt küldött felém... Csak tudnám miért van ilyen hideg?- morogtam, majd felpattantam, és elindultam a szeles folyosón. Egyszer csak, valami nagyon furi hang jött ki a szertárból. Mintha valaki matatna benne. Megfordult a fejemben, hogy: Lehet, hogy Max van odabenn?- de ezt hamar kivertem a fejemből, ugyanis még hangosabb dörömbölést hallottam meg. Ennél a pontnál teljesen inába szállt a bátorságom. Félig-meddig földbegyökerezett a lábam, és csak álltam, és néztem a résnyire nyitott ajtót. Remegtem, mint egy nyárfa levél. Pislogni se mertem, annyira koncentráltam az ajtóra, ami hirtelen, nagy hanggal becsapódott. Utólag visszagondolva valószínűleg a huzat műve volt az egész, de ezt akkor még nem is sejtettem. Eszeveszetten rohanni kezdtem visszafelé. Már nem is fáztam. A félelem az egész testemen úrrá lett és csak kergetett. Döbbent fiatalok hadán söpörtem át, mint egy kilőtt puskagolyó. Csak mentem és mentem, amikor megláttam valakit, aki épp a fejét vakargatta, aztán... Többre nem is emlékezetem. Sötétség. Igen, valami ilyesmi volt a fejemben. Aztán fehér fény. És.. egy női hang... Azt mondta:
- Szia Flóra.
- Ki az?
- Tudod te azt...
- És honnan veszed a nevem?
- Te is tudod az enyémet... Már találkoztunk, nem emlékszel?- súgta és fölnevetett. Érdekes... Nem féltem tőle. Sőt, inkább mintha az ő hangja remegett volna... Aztán megint erős fényt láttam és kinyitottam a szemem. Pislogtam párat, hogy szemem megszokja a nap fényét. Félix ült mellettem, én meg egy ágyban feküdtem. Valami zacskót szorított a fejéhez és bágyatagon meglengette szemem előtt a kezét, hogy biztos legyen benne, hogy ébren vagyok. Ekkor éles fájdalom nyilalt a fejembe aminek hangot is adtam.
- Flóra, mondd megvesztél?- szólalt meg először Félix.
- Miért kérded ezt?- néztem rá tágra nyílt szemekkel.
- Nekem rontottál a folyosón! Még is mi bajod van neked?- értetlenkedett jogosan. Ekkor ugrott be minden. Bocsánatot kértem tőle és elmeséltem neki mit álmodtam.
- Csak képzelődtél.
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy a takarító szertárt évek óta nem használjuk. Nagyon korhadt fából épült még régen. A suli nagyrészét felújították, de a takarítószertár instabil. Nem szabad a folyosó végére menni eleve. Nem mondtam neked?
- Nem.
- Jaj, bocsáss meg. De most már tudod, és ez a lényeg. A doktor úr azt mondta, csak szédülés, és fejfájás jár ezzel a kis összeütközéssel, semmi komoly. Holnap persze már suli és tanulás van. Most elkísérlek a szobádba, és utánad küldöm Maxet, ugyanis mikor még nem voltál magadnál, egyfolytában a nevét ismételgetted, de ez magánügy, most gyere, nem kérek magyarázatot- zárta sorait, azzal segített felkelni.
 |
| Így néz ki Félix a a naplómban. Tudom, hogy nem egy remekmű, de képtelen vagyok normálisan fiút rajzolni! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése