A nem várt látogató

Halihó! :)) Meghoztam a következő részt! Ez egy kicsit rendbe fogja tenni azokat, a "rendetlen" dolgokat, amik eddig problémát okoztak a fejekben. 

Szeretnék kicsit hirdetni. Egyik barátnőmmel versenyezni kezdtünk, melyikünk blogján lesz két hónap múlva több oldalmegjelenítés. Ha tetszik a blog, akkor kérlek titeket, osszátok meg másokkal! 

És a másik: Indítottam egy új blogot, persze ez is üzemelni fog tovább! Akit érdekel, az itt megtalálja! ;)

Meghökkenve álltam az ajtómban, és néztem nem várt látogatómra. Ő titokzatos mosollyal arcán besétált rendetlen szobámba. Eszembe se jutott, hogy hajnalban egyszer csak fogja magát és beállít. Megvontam a vállam, és belöktem az ajtót.
- Szóval még maga se alszik- jegyezte meg a jött-ment. Már gondolkodtam, hogy fejtsem ki diszkréten, hogy miért is nem vagyok még az ágyban, de tanakodásomat megszakította saját monológjával.
- Túl varázsos világ ez az iskola, ahhoz, hogy csak úgy létezzünk benne- mondta ezt, miközben a szobámban lépegetve bámészkodott- Maga csak most érkezett, igaz? Ám már is úgy viselkedik, mintha ez az egész különös csoda... Csak hétköznapi lenne. Vagy olyan, mint a többi kortársa, és csak az időmet vesztegetem magánál, vagy tud valamit, ami eme nagy csoda része, amit titkol.
A hideg kirázott erőteljes, figyelmet megkövetelő hangjától. Egy időre kínos csend állt be. Én a padlót kémleltem zavaromban, ő meg a kanapém széléhez dőlve nézett rám. Úgy éreztem, mindent el akarok neki mondani, hogy ő tökéletesen megtudna érteni. De féltem. Féltem attól, amit reagálna, és nem mertem bízni benne. 

- Én... Nem tudok semmit...- dadogtam- Nálam csak az idejét vesztegeti...- motyogtam, és megpróbáltam elkerülni igazságot megkövetelő tekintetét.

- Szóval így állunk. Akkor legyen ahogy akarja, én itt voltam- hangjával hangsúlyozta az "én itt voltam" részét mondandójának. Én csak álltam a fotelomba kapaszkodva, és megvártam, míg lassan az ajtóm felé bandukol. Rossz volt hazudni neki, mert éreztem, hogy csak az őszinteséget várja el tőlem. Hallottam, hogy halk nyikorgással fordult a kilincs, de még egyszer visszafordult. Háttal álltam neki. Közelebb lépett, és a vállamra tette kezét, ami aztán már tényleg bensőséges volt. Olyan volt, mintha az apám lenne, az igazi apa, akiről mindig csak álmodtam. Hatalmas nagy űrt töltött be lelkemben jelenléte. Mintha mindig is ismert volna, de sose találkozhattam volna vele. Hihetetlen élmény volt. Megrázó, de felemelő. Keze még mindig vállamon nyugodt, és hal szavakkal ez suttogta: "És mindig is itt leszek. Csak hívj, és felelek."- majd halk léptekkel távozott. Nem volt ez a hirtelen jött idegen más, mint Oszkár...

Reggel nyugodt szívvel ébredtem. Lucky felugrott az ölembe, és hatalmas, nyálas, jóleső nyalásokat mért rám. Rövid játszadozás után leszedtem magamról a csirkefogót. Bekapcsoltam egy vidám számot a telefonomon, és fülhallgatóval a fülemben nekiláttam a készülődésnek. Éppen Lucky-nak adtam enni, amikor rápillantottam az órámra: "ELKÉSTEM!!!"- futott át a gondolat az agyamon. Amilyen gyorsan csak lehet, felöltöztem, ls reggeli nélkül, pacuhán indultam (rohantam) első órámra.

Ebédszünetben keresni kezdtem Max-et, de valahogy sehol sem volt, ahogy Larry sem. Leültem Kriszti és Félix mellé. 

- Szia Flóra!- köszöntek rám szinte egyszerre.

- Sziasztok!

- Min gondolkozol úgy, Flóra?- tette fel a kérdést Félix.

- Á, semmin...- sumákoltam. Igazság szerint Oszkár járt a fejemben. Egyáltalán nem hagyott nyugodni az, amit előző nap mondott. Igaza lehet... Olyan vagyok, mint az összes többi... mint Melinda??? Harcot vívtam saját magammal, ami meg is látszhatott rajtam. 

Este még beszéltem Crystal-al, de neki sem mondtam semmit. Jobbnak láttam, ha ezt a csatát egyedül vívom meg. 

Este titkon azt reméltem, eljön Oszkár, és bocsánatot kérhetek tőle, de eszembe jutott az is, amit mondott... "Csak hívj, és jövök!"- de nem akartam hívni... nem mertem...