Séta a ligetben

Sziasztok!^^
Végre megírtam ezt a részt is! Nincs túl sok hozzáfűzni valóm, talán csak annyit, hogy indult egy másik blogom is, ami amolyan elmélkedős blog... Na mindegy, majd meglátjátok ott. Jó olvasást mindkettőhöz!









A ligetbe indulás előtt tettem egy kis kitérőt, hogy magammal vihessem Lucky-t. Elővettem egy nagyobb kosarat, aminek az aljára újságokat fektettem, Lucky-t meg beleültettem. Kerestem egy barna pokrócot, amit ráfogtam a kosár fogantyújára, így Lucky láthatatlan lett. Elindultam hát a "piknikre"....
Útközben megfordult a fejemben, hogy talán az, ahova hívtak, a koncert lehetett? De aztán arra gondoltam, hogy ha az is volt, Lucky-t így is ki kell vinnem, szóval tovább gyalogoltam. A folyosókon csak páran lézengtek. A kórterem előtt egy pillanatra megálltam és belestem. Ott ül Max és a húga. Jó színben volt, úgy tűnt felépült.
Lassan kiértem a parkba. Nem láttam senkit, ezért az órámra pillantottam: háromnegyed hat volt. Még szép, hogy nem volt ott senki, hisz engem hatra hívtak! Beljebb mentem kicsit az erdőben, majd kiengedtem Lucky-t, a pokrócot pedig a földre terítettem. Gyönyörű őszi idő volt. Remek zárása első hetemnek. Elővettem egy papírt és rajzolgatni kezdtem. Lucky-t akartam papírra vetni, de valahogy sehogy se sikerült.

Így festett Lucky a szabadban.

Folyton elugrált előlem, vagy fogott egy botot, a kezembe nyomta, majd ki akarta tépni belőle. Mikor viszont odaadtam neki, újra a kezeim közé nyomta, ezzel jelezve, hogy harcolni akar. Én persze gyengéd voltam, bár nagyjából ugyanannyira élvezhettük a játékot mindketten.

Hamarosan szél támadt, és elkezdte leverni a fák már gyenge, ámbár zöld cserepeit, melyek magukat megadva bucskáztak le elvesztett váruk tetejéről. Bizony számomra a szélnél sosem volt nagyobb hatalom. Egyszerre képes hűvöset, és melegséget csinálni. Néha csak kicsit fújdogál, azonban alkalomadtán felveszi torz álarcát, és még az űrből is látni tevékenységét. Néha szeretjük frissítő hatását, olykor gyűlöljük csípős tombolását. Mindenre hatással van: fákat dönt ki, felkavarja az állóvizeket, elhordja a homok, esetleg hó buckákat, emellett viszont áramot termel, hajtja vitorlásainkat, malmainkat. Ő az, aki sose született és sose fog meghalni. Mindenhol ott van, és mégse vesszük észre legtöbbször. Ha megkérdeznék, létezik-e szerintem Isten, azt mondanám igen. Olyan mint a szél. Ha jót tesz, nem vesszük észre, ha büntet, nem értjük, miért. Mindenek fölött való, mégis ott van a porban is. Felkavarja azt is. Hordozza a mi bűneinket, a sok füstöt, amit a mi gyáraink bocsáltanak ki. Minden egyezik. Mégsem a szél az Isten, inkább csak még egy dolog, amivel mindezt jobban meg tudnánk érteni ha akarnánk... 

Így tűnődtem a lomb hullását nézve, amikor valaki, megköszörülte a hátam mögött a torkát. Megfordultam, és elakadva néztem a jövevényre... Pont az a srác volt, aki az ajtómban állt reggel... Csak most... valahogy teljesen máshogy nézett ki. Haja ébenfeketén kicsit göndörödött csak. Szeme beesett volt. Mosolygott, és be kell valljam, nagyon döglesztő mosolya volt.
- Szia..-köszöntem fura arcot vágva az idegen felé.
- Csak nincs valami baj?- érdeklődött mély hangján. Sötétkék pulóvert viselt, és fél fejjel magasodott fölém.
- Az volt, hogy ez egy meghívó! Ráadásul egy versenyre!- rivalltam rá magas hangerőn, majd kisepertem hajamat a szememből.
- De rájöttél, hogy nem az, különben nem lennél itt- folytatta nyugodtan, ugyan azon a hang magasságon, még akkor is csak mosolyogva, ami engem nagyon bosszantott.
- Még is ki a frász vagy te, hogy ilyen titkosított, hazug üzenetet adsz a kezembe?! Vagy nem én voltam az első?! Mindenkivel ezt csinálod?!- kezdett felmenni bennem az adrenalin, és egyre ingerültebb lettem, látva, hogy ő még mindig mosolygott, és egyáltalán nem vette zokon, amiket a szemébe kiáltoztam. A nagy hangzavaromra Lucky szaladt a lábamhoz, hozzám dörgölte a fejét, majd kérdőn nézett rám, hogy minden rendben van-e. Legalább is én meg voltam győződve róla, hogy ezt akarta kérdezni. Egy nyugtató mosolyt küldtem felé, amitől megcsóválta farkát majd visszarohant egy fehér pillangóhoz. Újra az idegenre nézte, és összeráncoltam a homlokom, majd karba tett kézzel trappolni kezdtem az egyik lábammal. A szél hirtelen feltámadt, és csípősen fújt át kettőnk között. Egy pillanatra elnéztem, még mindig magyarázatot várva, majd hátradobtam összekócolt fürtjeimet.
- Szóval?- kérdeztem.
- Mi szóval? Ja, hogy amit kérdeztél...- mondta, majd megvakarta fejét- Hát elég, ha annyit tudsz, hogy volt tanuló vagyok, és mindent tudok a suliról. Az üzenet azért csak neked készült, mert te más vagy mint a többiek. Régóta figyellek, mióta beléptél ebbe az iskolába. Nem olyan vagy, mint a többiek, mert te valahogy mintha tudnád ennek a helynek a titkát... Mondd, tévedek?- nagyot nyeltem. Kicsit olyan, akár Oszkár... Csak ezerszer idegesítőbb. És van benne valami...hamisság... Én már csak tudom...
- Ezt válaszra sem méltatom- jelentettem ki- Különben is. Te mit tudsz, hogy titkokról beszélsz?- néztem élesen a szemébe, és neki kezdtem összehajtani a plédet, amin piknikeztünk. Sötétedni is kezdett már...  Ahogy magamhoz hívtam Lucky-t, az idegen felé pillantottam: felszívódott. Se szó, se beszéd, eltűnt, elpárolgott. Kicsit rémülten indultam haza felé, és lenyomtam Lucky fejét a kosárba. Bent már alig voltak a folyosókon, az ebédlőben viszont annál többen. Bepillantottam, és egy sóhajtással nyugtáztam az egymással beszélgető Max-et és Larry-t. A keskeny folyosókon különös érzésem volt, mintha valaki figyelt volna. Folyton megfordultam, nézelődtem, de sehol senkit nem vettem észre egész úton. Minden kissé idegen volt. Már kezdtem kész ideg lenni, hogy miért nem hallgattam Krisztire, máskor meg magamra, hogy miért vagyon olyan félős. A szobámba érve duplán is ráfordítottam a kulcsom az ajtóra, majd a kulcsot a kulcslyukban hagytam. Beindítottam egy lelkesítő számot, és nekiláttam vacsorámnak.