Crystal Gimi

Crystal Gimi
(A képre kattintva Aventisz többi művét is elérheted!)

2015. február 2., hétfő

A karate óra

Sziasztok! Örülök, hogy most sikerül hamarabb végeznem egy résszel. Sietnem is kell, mert be kell hoznom a lemaradásomat. Szóval most hoztam egy beígért, hosszabb részt.
Egy kis hirdetni való: Beindítottam még egy blogot. Nyugalom, továbbra is viszem az összes eddigit! És ki van zárva a keveredés, erről gondoskodtam! :))
És... most ugrik a majom a vízbe! :D









Reggel a szokásos ritmusommal indítottam, ám kivételesen egy vekkerre keltem. Nem mondom, azóta is megijedek a magasan pittyegő hangoktól....

A suliban minden átlagos volt, kivéve én. Aznap ugyanis igazán kezdtem elcsodálkozni az észre nem vett csodákon. Eszembe jutott érkezésem zavaros napja. Úgy gondoltam előröl kell kezdenem. Szép nyugodtan kisétáltam a bevásárló központos érzést sugalló ajtón, nagy levegőt vettem, kinyitottam a szemem, és ismét átléptem az ajtót. Gondolatban átnéztem az eddigi nagyjából egy hét ott tartózkodásomat. Be kellett valljam, már akkor a szívemhez nőtt az a hely, és benne mindenki. Eszembe jutott az oly távoli szabadságom. Hiányzott, de úgy éreztem, túl kell lépnem rajta. Nem ragadhattam bele az önsajnálatomba. Tovább kellett lépnem, hiszen oly elbűvölően nagy hatással volt rám az a hely... Mindaddig a szabadságból, és a saját magányomból állt az élet. Nem szerettek, és én sem szerettem semmi, és senkit. Megvoltam a magam rendszeres állapotában, és nem volt rossz. Ám mikor átkerültem a Crystal Gimibe, olyan dolgok történtek velem, amik azelőtt soha. Szeretetet kaptam, Max-től. Törődést Krisztitől. Figyelmet Félix-től. Jókedvet Larry-től. És gondoskodást Oszkártól. Ők együtt elragadtak abból a helyzetből, amelyben talán öngyilkos lettem volna saját életemre nézve. Megtanítottak élni. Megmutatták, mi az a szeretet, a barátság, a testvériség.
Miközben ezeket átgondoltam, rádöbbentem arra, milyen hihetetlen életem van: találkoztam Crystal-al. Egy igazi, élő sárkánnyal. Kiválasztott engem, mert tudta, hogy én küzdök leginkább a változások ellen. Olyan voltam, mint akik Crystal-nak akartak ártani. Akkor értettem meg... Azelőtt elítéltem azokat, akik Crystal-t támadták, pedig én is ugyan ezt tettem. Nem akartam változást. Megértettem, hogy azok a sárkányok pont annyira gonoszak, akárcsak én. Hihetetlen érzés volt. Felemelő, még is taszító.
A különböző érzések egyszerre rohamoztak meg. Szótlanul járkáltam a folyosókon. Nem figyeltem, merre megyek, vagy mennyi az idő. Éppen elég volt vívni a belső gondolataimmal, és békét találni. El kellett döntenem, ki akkor a gonosz, jó oldalon állok-e, és, hogy van e egyáltalán igazság?
Egyszer csak egy terembe léptem be, ahol néhány fürdőköpenyes figura pattogott. Kicsit hunyorogtam, hogy jobban lássam a bent ugrabugráló alakokat. Larry is köztük volt. Pontosabban előttük. Egy ideig hunyorogva pásztáztam őket az ajtóból, míg Larry észre nem vett.
- Flóra! Szia! Mit keresel te itt?- jött oda hozzám széles mosolyra húzva száját.
- Csak sétálgattam- válaszoltam neki bágyadt hangon.
- Nincs kedved véletlenül csatlakozni? Épp karateórát tartok. Nem nehéz, és jobb, mint a folyosókat járni, miközben mindjárt elalszol. Amúgy meg... egy kicsi mozgás mindenkinek kell!- tette hozzá ezt az utolsó mondatot énekelgetve. Mivel láttam, hogy nincs más választásom, beleegyeztem a meghívásba.
Tíz perc múlva egy kék fürdőköpenyben virítottam, amit Larry egyik haverjától kaptam kölcsön. Azt mondta, akár meg is tarthatom, mert neki már van egy "profibb". (Hogy lehet egy fürdőköpeny profi???) Szóval már éppen kezdük a gyakorlatokat, mikor nyílt az ajtó, és beállított rajta Max.
- Sziasztok, bocsi, elkéstem?...- kérdezte, miközben végigpásztázta a csapatot, de szeme hirtelen megakadt rajtam- Flóra! Te meg mit keresel itt?- mosolyodott el meglepetésében.
- Tudod, a suliban sétáltam, és Larry-ék behívtak az edzésre. Jó mi?
- Az!- vakargatta meg a füle tövét.
Miután Max elhelyezkedett, Larry kérte, hogy a gyakorlatokhoz álljunk párba. Kérdés sem fért hozzá, hogy az én társam Max lett.
Larry, megtanította nekünk, hogyan kell tartanunk a kezünket, hol fogjuk meg a másikat, és honnan, hova és mikor helyezzük át a súlypontunkat. Max-ről tudni illik, hogy nagyon vékony, és közepesen magas volt. Sokat sportolt, de semmi izma nem volt. Így már könnyebb volt elképzelni, hogy az első öt párbaj után (azokon két vállra fektetett) remekül megvertemet. Tény, hogy sokáig harcoltam vele, és nem vagyok benne biztos, hogy mindent szabályosan csináltam, de legyőztem. A többi srác nevetgélve nézte jókedvű tusánkat. Nem hiszem, hogy Max nagyon el akart páholni..., vagy tényleg gyenge. Mindenesetre nagyon jól szórakoztam, és egy nagyon jófj társaságnak lettem a tagja. A végén még mindenki jelezte, hogy legközelebb is várnak, és, hogy milyen jó kedvet csináltam.
A szobámig Max kísért el. Még a tatyómat is ő cipelt, mondván, én biztos nagyon elfáradtam.
Nagyon jó kedvem volt egész este.
Egyszer csak különös érzés lett úrrá rajtam: félelmetes, ugyan akkor titokzatos volt. Azt éreztem, mintha valami pici kopogást hallottam volna. Mintha valaki állt volna az ajtóm előtt. Figyeltem, ahogy csak tehettem. Lassan megközelítettem a bejárati ajtót. Kicsit féltem, de rettegésemen úrrá lett a kíváncsiság. Mindig is így volt ez, egészen kiskoromtól kezdve... Egy éjszaka, (még óvodásan) rosszat álmodtam, és felébredtem. Annyira az álmom hatása alatt voltam, hogy megláttam valami világító sárga holmit, amiről azt  hittem, hogy valami ijesztő lény feje. Nem mertem felülni az ágyamban, és megnézni, mi az, mert nagyon féltem, hogy ijesztő lesz. Így egész éjjel rettegve bámultam a mozdulatlan, sárga valamit. Egyszer csak már úgy éreztem, meg kell néznem mi is lehet az. Mikor erőt vettem magamon, és felültem, megláttam, hogy csak a sárga hintalovam műanyag sörényét világította meg a konnektor kis lámpája. Nagyot sóhajtottam. Egy kő esett le a szívemről. Azóta inkább szembenézek azzal, amitől félek, minthogy remegve várjam, hogy történjen valami.
Akkor is így tettem. Lassan közeledtem az ajtóhoz. Megfogtam a kilincset, és egy nagy levegő után, hirtelen kitártam. Az ajtóban Oszkár ácsorgott. Ahogy kitártam az ajtót, szeme felragyogott. Azt mondta, örül neki, hogy meghallottam a halk kopogást, amit egy nappal azelőtt még nem.
Rájöttem, hogy végre képes vagyok figyelni az apróbb, vagy nagyobb csodákra, és azoknak mindig nagyon örülni!

1 megjegyzés:

  1. Na akkor én most mondok neked valamit....... Leülsz és folytatod! :D Nagyon tetszik a fogalmazásod és hogy bele tudom élni magamat a történetbe! :) Gratula hozzá barátosném! :D

    VálaszTörlés

Szablon wykonany przez Jill