Levelezgetés

Sziasztok! :))

Ezt a képet küldjétek el annak,  akinek kihívást küldötök! :D

Hazatértem Erdélyből tele ihlettel és fényképekkel! Remélem tetszeni fog ez a rész is, de beszéljünk előtte valamiről! Ugye akik olvassátok ezt, legtöbbeteknek bizonyára van blog-ja, és mindenki pontosan tudja, milyen rossz érzés egy nehezen megírt fejezet után nem kapni egyáltalán visszajelzéseket, ugye? Bár nekem mondjuk van egy-két rendes, rendszeres olvasóm, de ennyi. Támadt egy olyan ötletem, hogy mi lenne, ha indítanánk egy körlevelet. A körlevél annyiból állna, hogy felteszel valakinek, akit ismersz, vagy tudod, hogy blogol, esetleg olvasod is a blog-ját 5 kérdést a blogodról. Megkéred, hogy tegyen fel neked is ő 5 kérdést a blog-járól, így mindketten elolvassátok egymás blog-ját, és akinek jött a levél, annak még 2 embernek tovább kell küldenie. Nem bonyolult, és ugye ha elolvastátok egymás blog-ját, válaszoltok a másik kérdésére. Hajrá! ;)
Az én kihívottjam: I.V. Noir Ange és Hope Magic! (Két jó barát :))
1. Hol lakott Flóra, és miért került abba a suliba?
2. Mit is mondott Kriszti? Miért ilyen különös a suli?
3. Melyik az iskola "tiltott területe" és Félix megemlítette-e Flórának első napján?
4. Ki Max testvére, szerinted milyen ő?
5. Hányszor futott eddig össze Flóra és Andrew, vajon mi Andrew célja a sztoriban?
És várom a ti kérdéseiteket is! ;) Na ennyi lenne az én kérdéssorom, és ezt bárki meg akarja csinálni velem a kérdések midig ugyan ezek lesznek. Persze, ha valakinek több blog-ja van, vagy egy blogon több történetet ír, meg kell neki mondani melyikből válaszoljon a kihívott a kérdésekre. Remélem jól fogtok szórakozni, és nagyobb rajongótáborra tehet szert mindenki!
Most viszont kezdjük az igazi kalandot!


Nyomottan forgolódtam az ágyamban, miközben időnként kivert a veríték, és már úgy voltam vele, hogy aludni végképp nem, de ott az ágyban, beburkolózva egyszerűen semmi mást sem tudtam kezdeni magammal. Egy nagy sóhajtás kíséretében lerugdostam magamról a szétizzadt takaróm, felkapcsoltam egy közeli lámpát, mely a kelleténél csak minimálisan adott több fényt, így mindent láttam, de mégsem ébredtem fel annál jobban, mint amennyire már egyébként is éber voltam. Vonakodva az órára pillantottam, és egykedvűen elkönyveltem magamban, hogy hajnali fél egy felé járt az idő. A csaphoz mentem, hogy kicsit felfrissüljek, hátha akkor kellemesebben fogok majd aludni. De minden nap tanul valamit az ember, még ha olyan kora reggel is. Én pedig megtanultam, hogy a víztől felfrissülni aztán úgy felfrissül az ember, hogy szinte garantáltan nem alszik az éjjel.

Bágyadtan rogytam az íróasztalomhoz, és már nem félve a következményektől, felkapcsoltam a jóval erősebb fényű asztali lámpámat.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, papírt és tollat ragadtam magamhoz, és vadul körmölni kezdtem. Arra gondoltam, ha élőszóban agyonüt, talán a papírra vetett betű már nála is gyenge pont lehet. Természetesen Andrew járt az eszemben, és mint általában minden másért is, az alvás problémám miatt szintén őt hibáztattam. Írtam egy mérges, cifra, de érdeklődés köteles levelet, melyben elmeséltem, mennyire utálom, hogy nem tudok róla, hogy kihasználja a tudatlanságomat... Tettem fel neki aprócska kérdéseket is, színezve a jó "paprikás ínyencségemet".
"Kedves Andrew!
Tisztelettel szeretném közölni veled, hogy a tegnap este semmit sem jelentett. Szeretném veled érzékeltetni azt is, hogy míg én az elmúlt nap teljes mértékben kitálaltam neked, te semmit sem árultál el magadról. Úgy gondolom ez nem fear, ezért kitaláltam valamit: ha elárulod magadról ki vagy, és mi a szándékod az ismerkedésünkkel esetleg még találkozhatunk. Roppant kíváncsi lennék például, hogy honnan ismersz, vagy egyáltalán ki vagy te??? Ha viszont kiléted továbbra is eltitkolod előlem, akkor azt hiszem nincs miről beszélnünk. Remélem megértesz, és, ha valóban titkolni kívánod valódi kiléted, elvárhatom tőled, hogy kilépsz az életemből. Feldúlt reménységgel körmöl:

Flóra, aki csak úgy spontán Shadow-nak szólít téged"

Ezt a kis levelecskét szántam neki úgy, hogy reggel, órák előtt első utam a bunkerbe vezetett. Szerencsére Andrew nem volt a közelben, így könnyedén adtam le a levelet, majd karikás szemekkel indultam az órákra.

Órák után Félix-el és Krisztivel a könyvtárban tengettük az időnket... Vagy is, Kriszti nagyban tanult, jegyzetelt, másra sem figyelve. Félix hasonlóképpen igyekezett a legtöbbet kihozni az időből, és maximálisra turbózni fel agytekervényeit. Én meg fáradtan könyököltem az asztal szélén,  Másnap kezdődtek a félévzáró nagydolgozatok. Max nem jött velünk. Egész nap egy szót sem váltott velem, valószínűleg így lesz ez még egy darabig. "De talán ha Andrew válaszol a levelemre, megmutathatom neki... talán megenyhül..."- reménykedtem magamban. 

A karácsony egyre közeledett. Sokan az ünnepekre haza utazni készülődtek: a hétvégén indulnak. Akkor kezdett a családom először jobban hiányozni. Kiskorom óta imádtam a karácsony. Az egész egy mérhetetlen csoda volt! Mindig hosszú nehéz, de varázslatos út vezetett ahhoz, hogy akkor az a nap tökéletes legyen. Volt egy kedvenc karácsonyi dalom, amiben arról énekeltek, hogy karácsonykor senki sem veszekszik. Hát igen, az addig tartó út viszont mindig szörnyű volt. Mikor December elején leesett az első hó, meg kellett válnom a pajta fenti, huzatos részlegétől, ahol a napokat töltöttem tavasztól őszig. Ilyenkor a házban, a kandalló mellett húzódtam meg. Ahogy hóesésben felnéztem, mindig olyan különleges volt nézni a lefelé hulló habcsókokat. Ilyen tájt öntött el mindig először az a hangulat, amikor a várakozás izgalma keveredik az ünnep bájának szellemével, és eltölt az a bizsergető érzés, ami mindezeket hordozza. Amikor viszont megvettük a karácsonyfánkat (azaz apa beszerezte valahonnan...) általában nagy veszekedések törtek ki. Ugyanis amikor kicsomagoltuk a fát (amit tudni illik, gúsba kötve árulnak) szinte mindig kiderült, hogy volt valami szépséghibája: vagy túl vékony, vagy túl száraz volt, esetleg amolyan felemás kinézete volt. Apa persze, akárcsak én, nem érezte szükségét, hogy másoknak tetsszen a fa, inkább csak, hogy fa alakja legyen, és valahogy nézzen is ki, még ha forgatni is kell, hogy a kopaszabbik része legyen hátul. Anyukám ellenben nem szerette a szépséghibákat. Annak a fának tökéletesnek, cifrának, dúsnak kellett lennie, amolyan igazi bárónőknek való fa, amit aztán lehetett a rokonoknak mutogatni. Mindenesetre gyűlöltem, ha a kedvenc ünnepemen vitába szálltak a szüleim. Ilyenkor egy-két alkalommal tán el is sírtam magam, de arra nem volt jó vissza emlékezni. Ámde, mikor végre karácsony napja eljött, mindenki gyönyörűen volt felöltözve, Nem sokat beszéltünk, hanem mindig kíváncsi szemekkel közelítettük meg a fát, és szinte egyfolytában figyeltük, mintha valami csodára várakoztunk volna. Este felé templomba mentünk, ahol én is az énekkar tagja voltam. Egy felemelő érzés volt a hóesésben azokat a dalokat zengeni. Estére értünk haza, ahol már fényárban úszott a ház, és minden olyan leírhatatlanul különleges, mennybéli volt. A fára nem volt szabad ránézni, amíg meg nem szólalt a csengő. Beállítottak a nappali közepére, a sötétben, amikor csak a karácsonyfa füzérei égtek, és vártunk, hogy befussanak a rokonok. Már érezni lehetett a mézeskalács illatát, és ennek az egésznek a titokzatos bájában, mikor tilos volt a fára, valamint az alatta fekvő ajándékokra nézni, mindig megbabonázott. Egyszer csak megszólalt a várva várt csengő, és elindult a vidám, karácsonyi zene. Az embernek hirtelen olyan érzése lesz ilyenkor egy pillanatig, hogy végre eljött, amire annyit készültünk, és minden jóval hangulatosabb, mint azt advent első vasárnapján képzelte. Ekkor én rápillantottam a fára, és kíváncsian néztem bele az ajándékaimba. 

Azt a bizsergető érzést, amit karácsonykor úgy szerettem érezni, ekkor valahol máshol járt. Valahol hazafelé, és ott maradt, mert nem értette, miért nem volt ott az a család, akinek önmagát karácsonykor oda szokta adni. Üres voltam. Azt hiszem, azért éreztem jól magam Shadow-val, mert neki is olyan aurája volt, hogy az a titkos, émelyítő érzés mindig elkísérte. Benne volt a lényében. Meglepően több volt, mit egy átlagos ember, csak azt nem tudtam, vajon miért. 

Kábult állapotomban előkotorásztam egy lapot a táskámból, és rajzolni kezdtem. Kényszeresen magamra próbáltam erőltetni a közelgő ünnep fényét, ezért neki láttam, egy aranyos karácsonyi üdvözlőlapnak. A szüleimnek szántam, hiszen nagyon hiányoztak, és mivel még volt egy hét a nagy napig, gondoltam addig megérkezik hozzájuk Londonba. Amíg rajzoltam, Kriszti idegeskedni kezdett, amiért én egy árva szót sem tanultam még a témazárókra, ezért Félix-el megvitatták, hogy majd ők belém verik az észt, amivel ők is csak jobban megjegyzik a dolgokat. Az volt a taktika, hogy Kriszti tantárgyról, tantárgyra haladva lapozgatta a leckéket, és mutogatott Félixnek, aki meg magyarázott, hogy Krisztinek ne kelljen erőltetnie a beszédet. Egy idő után Kriszti elkezdett csapkodni, amiért nem figyeltem rájuk, Félixnek meg elment a kedve az egész tanításból, így összecsapta a könyvét, majd, hogy megnyugtassa Krisztit, elhívta az ebédlőbe, egy kis forró csokira, amit pár hete kezdtek árulni. Én lassan befejeztem a rajzomat, és megelégedve nézegettem.

Álmosan kacsingattam a kártyára. Valaki hátulról megbökdöste a vállam, amire hirtelen felrezzentem, és megfordultam. Max állt ott hunyorogva.
- Mit szeretnél?- mértem végig a magas, narancs hajú haragosom.
- Beszélni.
- Most szerinted mit csinálunk?
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. Figyelj Flóra én nem tudom, ki ez, és mit akar, de én szeretnék kérni valamit...
- Állj! Nem akarom, hogy te kérj valamit. Ha most vársz, én holnap mutatok neked valamit. Valamit, amitől majd megkönnyebbülsz, de nem tudom miért kéne neked megfelelnem. Miért hiszed azt, hogy amiért jó barátok vagyunk, mással nem állhatok szóba?! Ha jól tudom, soha nem jártunk...- itt elhalkultam, pedig addig szinte kiabálva beszéltem.
- Igazad van! Nagy szerencsétlen vagyok, hogy nem vallottam neked szerelmet. Tudod, nem is értem magam. Szép lett a kártyád... Na megyek, és...- ordítva beszélt, és ingerülten. Egyik lábáról a másikra billent át, miközben egyszer sem nézett döbbent szemembe. Mint egy zavarodott, úgy beszélt, pedig tudtam, hogy magánál van. A düh tette ezt vele- és szia- fejezte be mondandóját majd eloldalgott valahova.

Este fáradtan értem a szobámba. Miután Max-el beszéltem, újra megkerestem Félix-et és Krisztinát, akik jókedvűen mulattak:
- Szia Flóra! Képzeld, Kriszti és én...- de Kriszti kezével betapasztotta Félix száját, aztán ő kezdte magyarázni a kezével: egy szívet rajzolt a levegőbe és nevetett. Már teljesen eltűnt róla az ingerültség, amit figyelmetlenségemmel okoztam neki. Értettem mindent. Nagyon örültem nekik, miközben fájdalmason gondoltam Félix-re és Andrew-ra.
- Jaj, de jó!- mondtam nevetve.
- De... Flóra, nem nézel ki valami jól. Történt valami?- nézett rám furcsálón Félix.
- Dehogy is! Minden rendben. Most még így együtt ajánlhatok nektek egy programot?- kérdeztem, mire mind ketten vadul bólogatni kezdtek- Megtanítjátok nekem az anyagokat a dolgozatokra?- erre mindketten nevetni kezdtek, és persze benne voltak.

Egy hosszadalmas, két órás tanulással, szinte agyficamot kaptam nyolcra, amikor benyitottam a szobámba. Lucky farok csóválva futott felém. Amint a lábamhoz ért, hozzám dörgölőzött, majd egy borítékot kezdett a térdemhez nyomkodni. Lehajoltam, és elvettem a levelet. Az asztalomhoz vittem, felbontottam, és olvasni kezdtem, Lucky minden mozdulatom érdeklődve figyelte.

"Kedves Flóra!
Olvastam leveled, amely be kell látnom, teljesen jogos. Kilétemet neked papíron félnék megírni, így arra kérlek, holnap gyere el a bunkerhez. Hozd el a barátodat is, akivel miattam vesztél össze. Holnap mindent jóvá teszek, és elárulok. Sajnálom ha eddig úgy érezted, nem vagyok őszinte hozzád. Remélem rendbe jön kettőtök között minden.

Őszinte megbánással az, aki reméli, a barátod marad: Shadow"