Egy gondterhelt délután

Sziasztok! :)) Most térjünk vissza a régi kerékvágásba, és folytassuk az eredeti történetet! Legutóbb szokatlanul izgalmas helyen hagytam ott a kedves olvasót. Most kicsivel rövidebb részt hoztam, de az izgalom garantált így is! Most visszatérünk Flóráékhoz (?) és tovább kísérjük kalandos útján!
Ám mielőtt ezt megtenném, szeretném reklámozni magam egy kicsit! (Ismertek...:)) Szóval, aki esetleg rajta van facebookon, annak ajánlom a Crystal gimi oldalát: Katt ide, és lájk az oldalt! ;) Tudom, hogy közhelyes, de ez van. :))
És szeretném még hírdetni egyik barátnőm blogját (főleg 1D rajongöknak! ;)): katt ide! :D
Megjegyzés: Nyugodtan iratkozz fel rendszeres olvasónak! ;)


Ott állt, Max, és sírt. Minden volt ez, csak nem jó. Közelebb mentem hozzá. A feszültség szinte kézzel fogható volt, és mélyen magamban megéreztem Max remegését. Nem értettem mi történhetett, de azt hiszem, akkor fogtam fel, milyen, ha valaki TÉNYLEG fontos nekem. Max fontos volt. Nem értettem, de éreztem a bánatát. Halkan térdre rogytam mellette, és átöleltem. Fájdalma az enyém is volt. Max lassan magához tért, vakító keserűségéből, mely úgy támadta meg, mit egy homokvihar a sivatagban: Kifacsarta szemeit, és térdre kényszerítette.
- Flóra...- szólalt meg lassan- Baj van...
- Tudom- léptem hátrébb kicsit, és kisöpörtem hajamat a szememből.
- A családomról van szó- mondta.
- Nyugodj meg Max, nekem elmondhatsz mindent. Fontos vagy nekem- nyöszörögtem. Max mélyen a szemembe nézett, és megfogta a kezem.
- Eddig is tudtam, csak te nem- válaszolta mosolyt erőltetve szájára- Tudod, a húgomról van szó.
- Neked van húgod?- hőköltem hátra.
- Van, és ide is jár. Csakhogy... igazság szerint elég sok ellensége van. Már kis korában rossz társaságba keveredett, azóta meg... Szóval nem egy jó kislány. Ma a barátnőivel bevettek valami szert, hogy vékonyabbak legyenek, de most mind bent fekszik a kórházban...- ekkorra már sírásra állt újra a szája. Gyorsan adtam neki egy papírzsebkendőt, és felajánlottam neki, hogy látogassuk meg a húgát, hátha kiderül, hogy ki adta nekik azt a szert. Max hamar beleegyezett, de azt mondta, ott ne próbáljam felvidítani, mire én csak bólogattam, és battyogva elindultunk a hosszú folyosón.
Megérkeztünk a kórterembe, ami szintén az iskolán belül volt. Egy lánycsapat feküdt egymás mellett, mindegyikük infúzióra volt kötve. Valahonnan nagyon ismerősek voltak, csak azt nem tudtam, hogy honnan. Max odasétált egy vörös hajú lányhoz. Egy lépést én is közelebb léptem, hogy lássam az arcát, de rögtön hátra is ugrottam egyet, mert az a lány nem volt más, mint Melinda. Kicsit megdöbbentem, hogy Max testvére egy ilyen idegesítő liba. Max ott térdelt az ágy mellet, és Melinda kezét fogta. Ezért volt Melinda délben Max-el a könyvtárban. Hirtelen megvilágosodtam.

Lerajzoltam Melindát, habár még mindig elég ellenszenves.... :/

Odasétáltam Max-hez, és a vállára tettem a kezemet. Egy "Minden rendben lesz"-et súgtam a fülébe, majd zavart lélekkel visszavánszorogtam a szobámba, és gombóccal a torkomba lefeküdtem a kanapémra. Lucky odarohant hozzám farkát csóválva, és egy fémdarabot nyomott a kezembe. Letörölgettem a nyálas valamit, és alaposabban megnéztem. Crystal pörgettyűje volt az. Kicsit felráztam magam, és tűnődni kezdtem. Nem értettem, hogy lehetne "jól" kipörgetni. Megpróbáltam kézzel, de semmi hatás. Odaszaladtam a telefonomhoz, és írtam egy SMS-t Krisztinek, hogy jöjjön át, és nézze meg. Kriszti öt perc alatt megjött. Vakargatta a fejét, az állát, majd egyszerre rávágta, hogy tudja, mire van szükségem, és kivágtázott a szobámból. Még fel sem ocsúdtam döbbenetemből, mikor már vissza is tért egy hosszú, zöld recés rúddal.
- Ez megteszi- mondta, majd egy lyukon át beletolta a hajlékony pálcát a pörgettyűbe. Egy erős rántással kihúzta belőle, a pörgettyűt pedig elengedte. Az forgott, és forgott, majd leállt. A világon semmi különös nem történt. Kicsit csalódottan, de Kriszti vállat vonva hazament. A pálcát nálam hagyta, hátha rájövök a dolog nyitjára.
Egész estémet azzal töltöttem, hogy rájöjjek, miképp is kell ezt a kütyüt használni, de mind hiába. A nap végén lehuppantam az asztalomhoz, és mérgesen tűnődni kezdtem, hogy "Mi van ha ez a vacak, nem is Crystal pörgettyűje?"- habár már egyszer hazahozott telepatikusan. Vagy, hogy "Biztos elromlott!"- dühöngtem magamban. A pörgettyű annyira felhergelt, hogy erőteljesen belevágtam a kukámba. Ám amint a fém tárgy eltalálta a kukát, pirosan felvillant. Gyorsan kihalásztam a szemetesből, és tovább vizslattam. Újra megpróbáltam kipörgetni, de most kétszer olyan gyorsasággal, mint eddig. A pörgettyű megint nem reagált. Legalább is az első pár másodpercben nem. Azután viszont villogni kezdett, végül kitekeredett belőle egy sárkány. Természetesen nem más volt mint Crystal.
- Na végre! Már kicsit ideges voltam, hogy elfelejtetted, hogyan kell kipörgetni!- dühöngött. Nem mellesleg NEM említette, hogy kell használni ezt a vacakot. Ezt az APRÓ dolgot elfelejtette közölni...
- És még is mit kéne most csinálnunk?- tettem fel legfontosabb kérdésemet.
- Egyenlőre várunk. Kivárjuk, míg kicsit elfelejtenek.
- És szerinted az nagyjából mennyi idő?- tanakodtam.
- Nagyjából egy-két hónap lehet. De nem több. Addig is várj... Várj a jelemre. Minden nap este látni akarlak. Számítok rád. Most vissza megyek, és kivárunk. Addig én mindent előkészítek neked! Te csak várj...- suttogta sejtelmesen, majd eltűnt, és csak egy kis ködfelhő jelezte, hogy itt volt, és nem képzelődtem...
Lefekvéskor végiggondoltam nehéz napomat. Gondterhelten forgolódtam, és gondolkodtam egész éjjel, de testem végül megadta magát a fáradtságnak. Elnyomta keserű érzésekkel teli lelkemet, és könyörtelenül beletaszított az álmok tengerébe.
Ott álltam egy gerenda tetején. Az egyik oldalt Crystal állt, a másik oldalon Félix. A gerenda alatt tomboló folyó hullámzott. Választanom kellet, ám ekkor megjelent Max a semmiből, és lerántott. Zuhanni kezdtünk a viz halálos hulláminak kezei közé. Sikítani nem mertem. A becsapódás pillanatában hirtelen felébredtem. Alig kaptam levegőt. Nem értettem mi volt ez, de remegtem. Ittam egy kis vizet.
Hirtelen hangos, ritmusos kopogás hallatszott az ajtómon, mely titokzatos, és - ezután az álom után - félelmetes is volt kissé. Lassú léptekkel indultam az ajtó felé. Megragadtam a kilincset, és halkan kezdtem kitárni szobám "kapuját". Még csak nem is sejtettem, ki állhat az ajtó ellőt hajnali egy óra környékén... Az ajtó vészjelző nyikorgással nyílt, és belépett rajta az a személy, akit valóban nem vártam akkor. A kitárt ajtón hangos, erős léptekkel lépkedett befelé, majd becsapta azt maga mögött. Döbbenten álltam előtte, és mutattam az utat befelé...