Látogatás Sárkányalföldre

Na végre valahára befejeztem ezt a nagggyon hosszú részt is! :D Végre több fantasy, és izgalom! És még valami: Ilyen hosszú rész még életemben nem került ki a kezeim közül, úgyhogy ezzel szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy csak most hoztam részt, pedig tegnap előttre ígértem... Remélem nem haragszotok, és jó olvasást! Kíváncsi leszek a véleményetekre!!! :))









Jó néhány nap telt el Andrew eltűnése óta. Elérkezett karácsony napja is. Az idő jócskán lelassult mióte Andrew felszívódott. Csak vonszoltuk magunkat. A hétvégén hazautaztak akik megtehették. Közölünk csak Larry és Félix maradt a suliban. Max-el egész héten alig beszéltünk, csak bámultuk egymást a folyosó távoli szegleteiből, mint két fiatal ismeretlen.
Mikor elérkezett a nagy nap, le voltam lombozódva. Nem volt meg az ünnepi hangulatom. Túl akartam lenni az egészen. A reggel Larry várt rám a folyosó szélén. Múlt csütörtök óta nyaggat, mert karate edzésen észrevette, hogy nem vagyok teljesen százas. Kitalálta, hogy majd ő jókedvre derít. "Na azt majd megnézem..."- forgattam meg szemeim, de követtem, miután intett. Nem zökkentett ki, látta, hogy nincs kedvem beszélgetni, csak csináljon valamit amitől végre lenyugszom. Egy üres terembe vezetett és a tanári asztal fiókjában kotorászott valamit. Én a falnak dőlve sóhajtoztam és vártam a "csodára". 

- Na... azt hiszem ez lesz az- mondta a maga kedélyes hangján Larry, aki egy papírt tanulmányozott, néha egy kerek szerkentyűre nézve. Tipikus férfias "ezt megszerelem" nézés volt. Apa is így nézett, amikor tönkre ment a régi doboz tévénk, és vettünk egy lapos fajtát. Mikor megjött a csomag, Apa egy hatalmas lendülettel, fűt fát a sutba dobva esett neki a szerkentyűnek, majd mikor meglátta, hogy nincs összeszerelve, és Anya odaadta neki az útmutató, Apa a fejét vakargatva nézett egyikről a másikra, én meg csak nevettem magamban. Nem kezdtem neki magyarázni, hogy mit, hogy kéne szerintem. Nem volt sürgős, különben meg vicces, ha az Apák így Mekk mesterkednek. 

Így magamban elmélyülve várakoztam, amikor egyszer csak feltűnt, hogy Larry eltűnt a tanári asztal mögött. Szép komótosan, zsebre dugott kézzel battyogtam az asztal mellé. Larry a földön ült, és a Crystal-tól kapott forgásban lévő pörgettyűmet figyelte. 

- Te meg mi a frászt csinálsz?!- kaptam a fejemhez, és hirtelen el akartam kapni a fémkorongot, de Larry lefogott.

- Mi bajod te lány? Tán egy ócska pörgettyűtől félsz?- nevetett, mint aki azt se tudná, mi az a kis vacak, és mire is képes. Szorításából továbbra sem engedett. Egyszer csak megnyílt a pörgettyű, az egész szobát egy másodpercre fényvillanás töltötte be, majd Larry, én és a táncoló vaskorong is eltűntünk a teremből. 

Az utazás nem tartott tovább egy szemvillanásnál, azonnal Crystal házában találtuk magunkat. Legnagyobb megdöbbenésemre Félix, Kriszti és még Max is ott voltak. Larry végre elengedett és a többiek mellett, előttem foglalt helyet. Én karba tett kézzel toporogtam, kis híján felforrt az agyvizem. Larry hosszas csend után előre lökte Krisztit, aki bátran neki is állt volna magyarázni, ha Félix nem veszi át tőle a feladatot.

- Tudod, mind észre vettünk, milyen szomorú vagy, így Kriszti egyszer csak azzal az ötlettel állt elő, hogy tegyünk egy kis csavart az életedbe- Kriszti pirulva nézett rám, a lábával a port söprögette- Max-nek beugrott ez a világ, és bár félénk volt mikor ideérkeztünk,- itt Max-re nézett fél szemmel, majd a tarkóját vakargatva folytatta- de mind kiigazodtunk ezen a varázslatos helyen. Hogy egy kicsit a lényegre térjek: Crystal és Dragonosz serege lapulnak egyenlőre, mindketten felkészülten, csak a másik moccanására várnak, mint két támadásra készülő oroszlán, méregetik egymást...
- Félix, hagyd a metaforákat most! Ennél sürgetőbb a dolgunk!- lökte oldalba Max Félixet, miközben lesütött szemeivel a lábam nézte.
- Hasonlat volt...- motyogta Félix, majd megköszörülte a torkát, és folytatta- Akkor rövidre fogom! Crystal-nak meglehetősen gyatra kis serege van. Jó két osztálynyi fiatal lázadó sárkány, plusz a szüleik és mi. Dragonosznak ellenben nagyjából ugyan ennyi fizetésért, és nagyapjuk becsületéért harcoló igazi sárkány katona, plusz sok öreg, nagy darab sárkány csotrogány. Nekik kész fegyverarzenáljuk van, nekünk pedig szinte semmink. Egyenlőre ennyit tudunk.
- Mondjátok, képesek voltatok ezért kirángatni a kellemes karácsonyi hangulatból egy csata kezdetére???- lihegtem, mert kicsit felpörögtem...
- De mi azt hittük...- kezdte Kriszti, miközben mindenki csalódottan nézett rám.
- Köszönöm!- vágtam a szavába- Na ki mutat meg nekem itt MINDENT?- húztam mosolyra a szám, amire mindenki egy jó hatalmasat sóhajtott, jelezve, hogy már ők is megnyugodtak. A körbevezetésemre Max vállalkozott.
Először is elindultunk a szigeten, ahol Crystal háza volt. A sziget a semmiben lebegett, csupán egy falu helyezkedett el rajta. elég pici, elhanyagolt volt, látszott, hogy a száműzöttek, szegények helye. Mivel itt nem járt senki a felsőbbrendűek közül, félelem nélkül ragaszthattunk ki Max-el felhívásokat, amik Crystal seregébe való csatlakozásra invitál. Miután nagy nehezen látható részekre ragasztottuk a repülve közlekedő sárkányoknak a plakátot, a sziget szélére sétáltunk, és kikölcsönöztünk két Albax-ot, rögtön indulhattunk a fővárosba. Egy Albax tulajdonképpen egy légi roller: áll egy talprészből, és egy kormányrúdból, ami állva a mellkasomig ér, és úgy kell irányítani vele az Albax-ot, mint a Joystick-al a játékot. A kormányrúd tetején van egy gömb alakú számítógépnek nevezett valami, amit sehogy sem tudtam kezelni.
Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy a főváros is egy külön lebegő sziget. Itt találhatók a hivatalok, irodák, kórházak, iskolák, és három bevásárló központ. Miután ezt a helyet is megmutatta Max, már csak három sziget maradt: a gazdálkodó, termelő sziget, a lakásközpont, és a Király város, azaz az a sziget, amelyen Dragonosz vára, a bíróság, a börtön, és a nyaralók található.
- Nem vagy még fáradt? Ennyi izgalom egy napra...- nevetett Max lihegve a főváros bejárása után.
- Most viccelsz? Olyan szuper ez a hely, hogy nem is csodálom, Crystal maradását!- mosolyogtam, majd szaltóztam egyet az Albax-al a levegőben.
- És még is mit akarsz még csinálni?- kérdezte unottan, mire én mellé repültem.
- Elmenni a Király városba!- Mondtam neki lelkendezve, mire ő majd' leesett az Albax-áról.
- Hogy micsoda? Már akik mászkáltak ebben a városban, azok is furcsa szemekkel néztek ránk! Ha a Király városban meglátnak, nekünk annyi!- teremtett le.
- Berezeltél?- mondtam lassan kicsivel visszafogottabban, és igyekeztem az Albax gömb része mögé bújni.
- Jajj Flóra, kérlek ne csináld! Veszélyes, és nem akarom, hogy bajod... Akarom mondani, bajunk essen...
- Ugyan, nyugodj meg! Kémkedni fogunk, olyanok leszünk mint az árnyák, senki sem fog észre venni!

A Király-sziget. Fenséges és gyönyörű látványt nyújtott.

- Már te is kezded ezt a nyavalyás metaforázást? Mindenki az őrületbe akar kergetni?- nézett az égre, én meg csak kuncogtam rajta.
- Hasonlat, de nem baj!- mosolyogtam rá, majd elindultunk a Király-sziget felé.
Már távolról szemet kápráztató volt. Gondolataim a kémkedés körül jártak. A gyönyör és a rettegés találkozott szívemben. Nem nagyon gondoltam másra, csak a csatára. Nehezen vettem csak észre, hogy mellettem repül Max. Az a felismerés, valahogy nyugtatóként hatott, így onnantól kezdve inkább próbáltam elbízni magam. Mikor már a sziget látókörébe kerültünk, intettem Max-nek, hogy ő is húzzon balra, mert arra nagyobb erdőség látszik. Nagy ívben közelítettünk, végül fák tövében értünk partot. Szerencsére az erdő a vár tövéig terjed, így addig nem volt gondunk a rejtőzködéssel.
- Mire gondolsz?- kérdezte Max, miközben az erfőben haladtunk fölfelé.
- Arra, hogy miért laknak ezek a gonoszok egy ilyen gyönyörű szigeten. Nem érdemlik meg...- morogtam oldalra sem nézve.
Amikor elértük a vár falat, az egyik részén egy erős, borostyán hálót pillantottam meg. Tökéletes hely a be tévedésre. Intettem Max-nek, hogy kövessen, ő azonban megragadta a kapucnimat és hátra húzott.
- Mi ütött beléd? Azt hittem megbeszéltük, hogy...- de nem hagyta, hogy befejezzem, hirtelen dühkitörésem, hanem szája elé emelte mutató ujját, jelezve, hogy a kelleténél valamivel hangosabban beszéltem, majd meg sem várva újabb dührohamom, kifejtette akaratát.
- Csak én szeretnék elől menni.
- De hiszen te irtóra félsz, nem?- kételkedtem benne, és már indultam is volna tovább de ismét visszarántott. Sóhajtottam egyet, majd hagytam, hadd beszéljen.
- Kicsit. De jobban félek attól, hogy neked bajod esik. Ha elől megyek, és elkapnak, neked marad időd menekülni- olyan biztosan mondta, hogy alig tudtam mit mondani. Kicsit úgy éreztem, túldramatizálta, de belül nagyon jól esett, hogy úgy aggódott értem. Mivel bár én is féltettem őt, tudtam, hogy ha nem megyek bele, ő ott marad ahol van, így bólintottam, és magam elé engedtem.
Kicsivel később Max és én már a vár nyirkos falain belül voltunk és próbáltuk felderíteni a területet. Lassan lopakodtunk, a padló poros volt, pókhálók azonban nem voltak. Látszott, hogy ebben a várban nem lépkednek, hanem repülnek. Hűvös, szélfútta folyosókon szeleltünk át olyan szobák után kutatva, ahonnan elcsíphetünk valami kis beszélgetést. A vár belseje, mint egy labirintus. Sötét, ablakok alig, csupán néhol található a földön egy-egy lángoló, parázsló, vagy már kialudt, ex tűzcsomó. A szobák ajtaja vörös, de érdes tapintású erős anyagból készült függönyök voltak. Az ablakok csak apró nyílások, törések voltak a falon. A vár kövekből épült és számomra ismeretlen, ragadós, áttetsző anyagból volt összehegesztve. Már körülbelül húsz perce mászkálhattunk falhoz tapadva a várban, ami meglehetősen dohos volt, amitől Max-nek előjött a porallergiája, így folyamatosan az orrát szorította egyik kezével, másikkal pedig egyszer csak a kezemet kapta el. Én a meglepetéstől gyorsan reflexből rántottam volna el a karom, de ő megszorította azt, és nem engedett.
- Nyugalom!- lökött a falhoz egy hirtelen rántással, ami, bevallom, elég rosszul érintett. Egy szoba ajtaja előtt álltunk. A folyosó másik szélén egy erkély helyezkedett el, és a fény is nagyobb volt. Megijedtem, hogy az árnyékunk lebuktathat minket, ezért a föld felé húztam Max-et. Mindketten a jég hideg falhoz tapasztottuk fülünket, és a szobából kiszűrődő hangokra figyeltünk. "Még mindig semmi?!"- hallatszott egy mély, ideges hang. "Úgy látszik semmi..."- sziszegte valaki más, fiatalosabban. Hallatszott, hogy fél a mély hangútól, aki tippem szerint Dragonosz lehetett. "Meddig várnak még? Egyáltalán mi a franckarika ez az egész?!"- tépelődött a király. "Uram, szerin..."- próbálkozott magyarázattal szolgálni a fiatalabbik, de a másik a szavába vágott: "Változás.... Az kell, mi? Lesz itt akkora változás, hogy arról koldulnak!!!"- hangja remegett, de érzékelhetően forrt benne a mérhetetlen düh. "Uram, a fővárosban, a semlegesek félnek, nem akarnak háborút. Féltik a családjaikat. Ha még keményebb előkészületeket teszünk, fel is lázadhatnak ellenünk. Még rosszabb esetben az ellenség oldalára állhatnak..."- halkult el a szegény szolga a végére, hiszen hadart, a levegője is elfogyott. "Elég legyen!!!"- üvöltötte Dragonosz. Kiáltásába az egész vár beleremegett, Max és én pedig, majdnem megsüketültünk. "Nyugalom, szívem, a feszültségtől ráncos leszel!"- lépett be a társalgásba egy női sárkány. Nyájasan, nyugalommal beszélt, minden valószínűséggel ő a királynő, aki így folytatta: "Majd elhitetjük velük, hogy Crystal csupán egy lázító, aki veszélyes a sárkányokra, mi pedig védelmet nyújtunk számukra. Ha a biztonságot keresik, nálunk megtalálhatják!" "Micsoda terv, kedvesem... Te pedig, bolond! Ki rossz hírt hoz, halállal lakoljon! Szolgák, vágjátok le a szárnyait, és vessétek a semmibe! Meg ne lássam többé!"- adta ki az utasításokat Dragonosz. Míg Max a félelemtől földbegyökerezett előttem, én felfogtam, hogy ha nem lépünk le minél hamarabb, akkor a katonák nem csak ezt a szegény katonát vetik a nagy semmibe!
- Max! Gyere, el kell innen mennünk! MOST!!!- reszkettem, hangom egyre csak hangosabb lett. Max végre elindult, én meg amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam visszafelé Max-et magam után húzva. A hátam mögül még hallottam az egyik katonát, aki felfigyelt a porban hagyott lábnyomainkra, a társa pedig lépteink hangját hallotta meg, így követni kezdtek. Üldözőbe vettek, a legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam merre ven a visszaút, ugyan is a várban süvítő szél lábnyomainkat addig eltüntette, a folyosók pedig mind egytől-egyig tökéletesen egyformák voltak...