Végre itt a HETEDIK rész! Gondoltátok volna? Tudom, kicsit lusta vagyok, és elég lassan írok, de megígérem, hogy belehúzok! Most egy olyan részt hoztam nektek, amiben végre elkezdődik a nem várt tanítás, és megismerjük jobbnál rosszabb tanárainkat. Sok új arc, gyors közérzet változások! Neked meg, jó olvasást! :)
Amint megérkeztünk a saját világunkba, azonnal csengettek, és Maxel siettünk a tantermünkbe.
- Tulajdonképpen miért kért segítséget Crystal? És miért pont tőled?- kérdezte Max.
- Most, hogy visszagondolok a beszélgetésünkre, nem is mondta el, miben kéri a segítségünket....
- Akármiben is, vissza kell mennünk hozzá- jelentette ki Max felbátorodva.
Lassan beértünk a tanterembe. Az én helyem Kriszti mellett volt, aminek nagyon örültem.
- Szia, te hol voltál?- kérdezte Kriszti.
- Nagyon fontos dolgom volt. Majd óra után elmesélem!
Kezdetét vette a matek óra. Kriszti intett, hogy hamar rakjam ki a felszerelésemet, mert a tanár úr nem áll jót magáért, ha nincs kint mindenki felszerelése. Úgy tettem, ahogy Kriszti mondta: minden könyvemet kitettem a padra. Egyszer csak valaki hátulról megbökdösött. Megfordultam. Mögöttem Félix ült egy ceruzával a kezében. Valószínűleg azzal bökött meg az imént. Halkan kotorászni kezdett padjában, amit én végig követtem. A tanár úr késett. Ezt szóvá is tettem Krisztinek, aki megnyugtatott, hogy ez normális. Van, hogy fél órát késik, azért nem engedi ki a gyerekeket szünetre, mintha mi tehetnénk róla. Kriszti monológja után ismét hátrafordultam, és újra szemügyre vettem Félixet, aki egyre hangosabban matatott a padjában, és - már mintha a padja kezdte volna elfogyasztani őt - egyre jobban eltűnt szemem elől. Ezt az érdekes gondolatmenetet szépen le is játszottam magam előtt. Mire a végére értem, Félix kimászott padja állkapcsából, és egy füzetet nyújtott felém. Ahogy magamhoz vettem és kinyitottam, egy cetli hullt belőle az ölembe. Félix írásával a következő szöveg állt rajt: „Kriszti szólt, hogy érdekel a suli története. Vettem a bátorságot, és kutattam egy kicsit. Az eredményeket kijegyzeteltem ebbe a füzetbe. Félix" Hirtelen szuper boldog voltam. Szétáradt bennem, az a megnyugtató, bátorító, és örömteli érzés, hogy valaki, azok után, hogy előző nap nekirohantam a folyosón, ilyen szívességet tesz nekem ÖNSZÁNTÁBÓL! :) Annyira megörültem annak, hogy Félix ilyen jó barát! Rögtön újra hátrafordultam, és sugárzó mosollyal az arcomon megköszöntem neki a jegyzetfüzetet. Én még hálálkodásom felénél tartottam, mikor a tanár úr megköszörülte a torkát... Ebből tudtam, hogy NAGY baj van. Gyorsan előre fordultam, és ülve haptákba vágtam magam... Derült égből villámcsapás volt, mondhatom! Valószínűleg nagy boldogságomban nem vettem észre, hogy Kriszti, mint egy boxoló ütlegeli a vállamat, és már csak a kék-zöld foltjaimat éreztem kicsit.
Amint megérkeztünk a saját világunkba, azonnal csengettek, és Maxel siettünk a tantermünkbe.
- Tulajdonképpen miért kért segítséget Crystal? És miért pont tőled?- kérdezte Max.
- Most, hogy visszagondolok a beszélgetésünkre, nem is mondta el, miben kéri a segítségünket....
- Akármiben is, vissza kell mennünk hozzá- jelentette ki Max felbátorodva.
Lassan beértünk a tanterembe. Az én helyem Kriszti mellett volt, aminek nagyon örültem.
- Szia, te hol voltál?- kérdezte Kriszti.
- Nagyon fontos dolgom volt. Majd óra után elmesélem!
Kezdetét vette a matek óra. Kriszti intett, hogy hamar rakjam ki a felszerelésemet, mert a tanár úr nem áll jót magáért, ha nincs kint mindenki felszerelése. Úgy tettem, ahogy Kriszti mondta: minden könyvemet kitettem a padra. Egyszer csak valaki hátulról megbökdösött. Megfordultam. Mögöttem Félix ült egy ceruzával a kezében. Valószínűleg azzal bökött meg az imént. Halkan kotorászni kezdett padjában, amit én végig követtem. A tanár úr késett. Ezt szóvá is tettem Krisztinek, aki megnyugtatott, hogy ez normális. Van, hogy fél órát késik, azért nem engedi ki a gyerekeket szünetre, mintha mi tehetnénk róla. Kriszti monológja után ismét hátrafordultam, és újra szemügyre vettem Félixet, aki egyre hangosabban matatott a padjában, és - már mintha a padja kezdte volna elfogyasztani őt - egyre jobban eltűnt szemem elől. Ezt az érdekes gondolatmenetet szépen le is játszottam magam előtt. Mire a végére értem, Félix kimászott padja állkapcsából, és egy füzetet nyújtott felém. Ahogy magamhoz vettem és kinyitottam, egy cetli hullt belőle az ölembe. Félix írásával a következő szöveg állt rajt: „Kriszti szólt, hogy érdekel a suli története. Vettem a bátorságot, és kutattam egy kicsit. Az eredményeket kijegyzeteltem ebbe a füzetbe. Félix" Hirtelen szuper boldog voltam. Szétáradt bennem, az a megnyugtató, bátorító, és örömteli érzés, hogy valaki, azok után, hogy előző nap nekirohantam a folyosón, ilyen szívességet tesz nekem ÖNSZÁNTÁBÓL! :) Annyira megörültem annak, hogy Félix ilyen jó barát! Rögtön újra hátrafordultam, és sugárzó mosollyal az arcomon megköszöntem neki a jegyzetfüzetet. Én még hálálkodásom felénél tartottam, mikor a tanár úr megköszörülte a torkát... Ebből tudtam, hogy NAGY baj van. Gyorsan előre fordultam, és ülve haptákba vágtam magam... Derült égből villámcsapás volt, mondhatom! Valószínűleg nagy boldogságomban nem vettem észre, hogy Kriszti, mint egy boxoló ütlegeli a vállamat, és már csak a kék-zöld foltjaimat éreztem kicsit.
- Hát nem készülünk? Nem tanulunk matematika órára, csak flörtölgetünk?- kérdezte a bajszos, 50 év körüli tanár úr. Amikor azt mondta "flörtölgetünk?", én majd' felrobbantam! Félix elvörösödött, aztán mint egy kaméleon átváltott kék színre. Borzalmasan éreztem magam... Félix is, de én duplán magam alatt voltam, mert MIATTAM történt! Oldalra néztem, ahol Max ült. Féltem, hogy most ő is mérges lesz, de mázlim volt. Ez volt az egyetlen jó ebben a keserű sztoriban, hogy Max zenét hallgatott a pad alatt, és egyáltalán nem koncentrált semmire. Máskor a szememet forgattam volna azon, hogy ez milyen egy bunkóság már, de most rájöttem, hogy van jó oldala is, bár alapvetően rossz...
- Nem... tanár úr... mi csak...- kezdtem dadogni, de belül fortyogtam, akár egy kémiai lötty!
- Az a helyzet, tanár úr, hogy nálam felejtette a történelem jegyzettömbjét, és visszaadtam neki- húzta ki magát - immár normális bőrszínnel - Félix.
- Valóban?- fordult a kocka! Most a tanár úron volt a sor az elvörösödésben, amit mindenképpen próbált leplezni- Szóval az új diák ily szorgalmas?- köszörülte meg torkát a tanár- Ez esetben elnézést a félreértésért- dadogta fennkölten.
Irtó hálás voltam Félixnek, hogy így kihúzott a csávából. Nem mellesleg egész matek órán sütött róla a büszkeség. Pár perccel később a tanár bá' meginterjúvolt, hogy mi a nevem, hány éves vagyok, honnan jöttem, és milyenek a tanulmányi eredményeim. Ezek után ő is bemutatkozott: "Az én nevem Joe, de szólíts csak tanár úrnak." Ezzel be is fejezte a velem való társalgását. Az órán kiderült, hogy Joe bácsinak igenis van sütnivalója. Szerintem a feje csak számokból és képletekből áll. Olyan gyorsan és olvashatatlanul körmölt a táblára, hogy a 3. sorból egy kisze-kusza kosznak tűnt a zöld táblán. Abból, amit magyarázott, egyedül Félix fogott fel dolgokat, de lassan ő is belebonyolódott. A legérdekesebb az volt, hogy tök logikus dolgokat magyarázott számomra baromi logikátlanul.
Miután végigszenvedtem a matek órát, átnéztem Félix jegyzeteit. Nem írt gyöngybetűkel, de olvasható volt. Soha nem láttam még ilyen jól kidolgozott jegyzetet. Látszik, hogy gyakorlata van az ilyenek készítésében. Sajnos semmi olyan dolgot nem fedeztem fel benne, ami érdekes lett volna az én szempontomból. Ezután lement az összes többi óránk is. A legtöbb tanár kedvesen fogadott, kivéve egyet... A tesitanárt!
Krisztinek meséltem éppen, hogy miért késtem matekról, miközben testnevelés zsákkal a hátunkon baktattunk a tesiterem felé. Egyszer csak nekimentem egy rövid, szőke hajú nőnek. Haja égnek állt, orrán szemüveg virított, nyakában síp lengett. Nagyot nyeltem, és egy lépést tettem hátra.
- Elnézést kérek...- hajtottam le fejem.
- Sajnos elkésett, gyermekem, előbb nézzen szét, mikor azt se tudja, mit csinál! Maga az új diák?! Már most figyelmen kívül hagyja a házirendet?! Na iparkodjon a tornaterembe, vagy igazolatlant kap, és fel is út, le is út!
- Igenis...- suttogta Kriszti, és magával rángatva engem viszonylag gyorsan leráztuk azt a nőt. Én meg se tudtam szólalni ettől a szóbeli letámadástól. Mereven öltöztem, és magamban újra és újra lejátszottam a történteket. Elkezdődött a testnevelés óra. Elhatároztam magamban, hogy a legjobb formámat fogom hozni, és megmutatom, kivel kezdett ki! Ám ezt az elhatározásomat hamar megszegtem, mikor kiderült, hogy KÚPERT futunk! Amit kifejezetten ki nem állhatok tesiben, az a FUTÁS! Felforrt az agyvizem, és szinte biztosra vettem, hogy a tanárnő gondolatolvasó, és DIREKT kitolt velem. Majdnem felrobbantam, mikor kiderült, hogy a drága tanárnőnek van egy olyan heppje, hogy mindenkinek KÖTELEZŐ minimum 25 kört futnia ennyi időn belül. Ha megvan a 25, ötöst kapok, ha nincs meg, egyest. Mindent megtettem, hogy lefussam azt a 25 kört 12 perc alatt, de ez egy hatalmas képtelenségnek látszott. Mert az is volt! 18 körrel végeztem, aztán összerogytam, és levegő után kapkodtam. Szerencsére ez volt az utolsó órám. Gyorsan bediktáltam a jegyemet, majd siettem öltözni. Futás közben minden létező feszültséget kiadtam magamból, az öltözőben mégis ordibálva szidtam a tanárnőt. Csak annyi időre volt csend, amíg Krisztitől megkérdeztem, mi is annak a szipirtyónak a neve.
- Ó, ő Anett tanárnő. Meg fogod szokni. Mindig ilyen- magyarázta.
- Dehogy fogom megszokni!- kiáltottam dühömben.
- Vagy megszoksz, vagy megszöksz- intézte el ilyen egyszerűen Kriszti, amiben végül is igaza volt.
- Inkább megszökök!- vonyítottam magamban, de úgy, hogy Kriszti le ne olvashassa a számról. Már egyedül meneteltem a szobám felé. Úgy döntöttem, ma az ebédlőt is kihagyom, inkább eszek a hűtőmben található könnyed ételekből. Egyszer csak szembejött velem Larry, néhány zsinórral a kezében.
- Szia!- köszönt rám, pedig bár ne tette volna, mert már amúgy is hulla voltam.
- Szia!
- Mi van, úgy nézel ki, mint valami zombi.- meredt rám.
- Többé-kevésbé úgy is érzem magam- mondtam neki bágyatagon.
- Hmm... Csak nem tesitek volt?- kérdezte.
- Hogy találtad ki?- mosolyogtam rá- Qpert futottunk...
- És megvolt a huszonöt?- vigyorgott, mint a tejbetök, de én ezt nem találtam valami viccesnek.
- Nem...
- Nem-e?- meredt rám ismét.
- Nem, mert? Neked talán sikerült?!- akadtam ki magamban.
- Hát, ami azt illeti... igen.
- Ügyes vagy. Most viszont megyek, mert kivagyok purcanva.... Azok amúgy mik nálad?
- Ezek itt?- nézett a kezében lévő dótokra- Á, nem érdekes... Most már nekem is mennem kell, akkor szia!- zárta rövidre, és már el is tűzött.
Nem értettem, miért lett ilyen ideges, mikor rákérdeztem azokra a drótokra, és miért rohant el ilyen gyorsan, de őszintén... nem is érdekelt. Mindössze csak annyi érdekelt, hogy végre pihenhessek a pihe-puha kanapémon, és mindenki hagyjon békén!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése